Majd fa-emberekké: ez abban különbözött az ember-fáktól, hogy immár gyökereikkel a talajba rögzülvén, nem bírtak lépegetni sem, ám tudatuk még mindig még mindig őrizte az emberi tudatot is. Emlékeztek emberi mivoltukra, a közös és saját bűneikre, melyekkel a bolygót nemtörődöm módon pusztították, harácsoltak, gyilkoltak, tőrbe csaltak, hatalom- és vagyonszerzési lázukban önpusztító létmódjukkal végveszélybe sodorva a bolygót magát is.
Évmilliók alatt azután valóban fákká váltak, mert a szén-dioxid belégzése az oxigén-belégzéshez viszonyítva lassú, s egész lényük, létmódjuk lelassult. Fokozatosan elvesztek emberi emlékeik: előbb a saját egyéni létüket feledték, majd az emberiségét is, csupán az a ködös kép maradt bennük, hogy az egész bolygó legtörékenyebb, legfurfangosabb, legkegyetlenebb és legveszélyesebb állata az ember. És az esztelen pusztítás, amit okozott. No meg a fává változás fokozatai: az ember-fa, a fa-ember és a fa. Az ember-fa mérhetetlen szenvedése önnön vétkei miatt bekövetkezett bűnhődése idején, a fa-ember rezignált fájdalma, amivel kényszerűen elfogadta, hogy immár többé ember nem lehet ̶ és a fa, amely az évmilliók emlékezetével rendelkezik: az összes fa emlékével, az összes lény létének emlékével.
Ám ezen átalakulás során a fák gondolkodása is lelassult: minden megszűrődött a fás sejteken átáramló nedveken, a napfényen, amit magukba fogadtak, a göröngyökön, amikbe kapaszkodtak, a gyökereiken, melyekkel láthatatlanul összekapaszkodtak társaikkal ̶ és mindezen át a fák közös emlékezete lassan átáradt, gyarapodott. Ha mondhatunk ilyet: filozófiai magasságokba íveltek évszázadok érlelte gondolataik, pokoli mélységekbe merültek évmilliókat átfogó emlékeik…
S a szenvedés Csimborasszóját jelentette, hogy erdeikben ismét megjelentek a férgek, rovarok, lepkék, méhek, madarak, apró- és nagyvadak, majd az ember. Hogy éljenek törzseik közt, lombjaik alatt, odúikban, fészkeikben, hogy kunyhót eszkábáljanak, tűzifát vágjanak, majd ismét minden átforduljon esztelen pusztításba… És lőn. S a Fa szomorúan bólongott lombjával. – Immár újra a vég előtti pillanatot éljük mi, fák. Ez jelenti azt, hogy mi leszünk a tőzeg, majd a lignit, a mostani emberek pedig a mostani ítéletidő előtti utolsó pillanataikat élik, hogy azután ember-fákként, majd fa-emberekként, végül fákként beteljesedjen sorsuk. Mert mindent ez a körforgás szabályoz, míg egyszer majd eljön a valóban értelmes Ember, akit nem a hatalomvágy, az öldöklés- és pusztításvágy, a bírvágy borít el, hanem aki élni tud a rábízott javakkal… Mert eljön – gondolta a Fa -, láttuk… Csak mikor?
