Ha semmid nincs, csupán az álmaid, akkor írd meg őket: az írás maga a varázslat, ami segít, hogy az álmok és a csodák valósággá váljanak!
J. W. Cassandra: A szépanya tükre
Ügyeskezű bútorkészítő legény
Valaha az idők homályán élt egy ügyeskezű legény, aki bútorkészítő mesterséget tanult ki, ahogy már az apja, a nagyapja, a dédapja, az összes felmenője is ebből a mesterségből élt meg. Még fiatalon bútorkészítő mester lett belőle.
Egy szép napon megnyitotta műhelyét, és olyan sok megrendeléssel árasztották el, hogy igen röpke idő alatt fölvehetett maga mellé inasokat, legényeket: égett a keze alatt a munka, szebbnél szebb tékákat, ládákat, komódokat, szekrényeket készített. Bármilyen bútort kértek tőle, azt csodaszépre alkotta meg: messze földön híre futott keze munkájának. Ez a bútorkészítő mindig fütyörészett, ha dolgozott: gyalult, fúrt-faragott, illesztékeket rakott össze, festett, lakkozott vagy gerendákat csiszolt – éles füttyszó adta hírül az arra járóknak, hogy dolgozik.
A képzeletbeli lány képmása
Egy szép napon ráébredt, hogy megunta már az anyja főztjét, elhatározta, hogy feleséget hoz a házhoz. Pénze annyi volt, hogy számolni sem bírta, hát elkészített egy képet: a lány, akit lepingált, ékes termetű volt, tömött hajkoronája alól büszkén tekintett a világra, tekintetének fényét a nyakán ringó kláris verte vissza, akár a folyó az éji csillag tüzét. Piros topánkája sokak tetszését kivívta. Csillagszemét irigyelték, mert az ő szemükben nem szikrázott föl az ég legszebb csillaga, sugarát nem vetette a bútorkészítő legényre.
Én magam volnék a mesterember!
S egy szép napon megrendelő érkezett: négy ló húzta a könnyű hintót, bakon ülő kocsis hajtotta, s az úr maga csak az ülésről nézett körül.
– Hallottam hírét, hogy bármi ékes bútort elkészít… De hisz adta-teremtette, öcsém, te még fiatal vagy, küldd ide a mesterembert! – ripakodott a zörgésre előkerülő bútorkészítő mester-legényre.
– Én magam volnék a mesterember!
– No, hát én olyan megbízást adnék, ha megegyezünk, hogy készítse el az én leányom nyoszolyáját diófából, de olyannak, hogy száz esztendő múlva is olyan legyen, mint újkorában!
S leszállott, hogy szemügyre vegye a kínálatot. No, ha ő szemügyre vette a kínálatot, a bútorkészítő legény is szemügyre vette a megbízás tulajdonosát, aki az apa mögött huncut csillagsziporkákat vető tekintetével, hajkoronájával, ékes orcájával máris megigézte a legényt. S az apa ordítására ocsúdott a bútorkészítő:
Az élő képmás
– Miféle isten rontása ez?! Hisz ez a kép itt az én lányomat mutatja! Hol látta? Hogy merte megfesteni?!
– Megkövetem, uram, nem láttam őt, csupán álmomban, s elhatároztam: ha valóban létezik, akkor ő kell nekem, mert mást nem veszek feleségül…
– Ahhoz még lesz egy-két szavam!
A nyoszolya
– Íme, a nyoszolya, amit megrendelni óhajt – és az ifjú mester bevezette a házba, ahol egy külön szoba állott berendezve csupa diófa bútorral: faragott, díszes komód, asztal, székek, ládák, fiókos szekrénykék, tékák – és a nyoszolya: széles, erős, csodaszép rózsaszirmokkal gazdagon faragva, barackfa berakással. Támláján két páva kényeskedett, kitárt, gyönyörűen pingált farktollazatuk az egész támlát be is takarta kétfelől összehajolva. A gyönyörű nyoszolya derékalja pedig vastag, puha, minden tekintetben tökéletes.
A szekrény
És mellette állt a szekrény: magas, széles, két részre osztott diófa szekrény polcokkal, apró fiókokkal, másik felén női ingek, szoknyák, férfi öltönyök beakasztására való hely. Körben a széle rátétes, faragott, a felső párkánya berakott, akárcsak a nyoszolya támlája. A felső berakásos párkányról is két páva nézett büszkén vissza megcsodálóira.
„Ez az ágy a feleségemé lesz!”
Elállt a szava a megrendelőnek, de elállt a szava a leánynak is, aki apja után jött, vezette a kíváncsiság. Az ifjú mester büszkén kihúzta magát:
– Ezt a nyoszolyát gondolta?
– Épp ilyet!
– Ezt még egyszer nem készítem el. Minden pávaszemet magam faragtam, majd festettem, fényeztem. Ez az ágy a feleségemé lesz!
– Adja el! Annyi pénzt kínálok érte, amennyit el se tud képzelni!
– Nem eladó! – ingatta a bútorkészítő a fejét.
Addig folyt az alkudozás, míg lement a nap, ám megegyezni nem tudtak.
A családi krónika titka
Másnap ismét eljött a megrendelő, ismét nem jutottak dűlőre. Harmadnap újra ugyanígy történt. Akkor a legény apró fakeretre feszített vászonra megfestette a lány arcképét, s elküldte annak apjához…
Majd elment maga is, s megkérte a lány kezét. Hogy mivel győzte meg a nyakas öreget, azt a családi krónika jótékony homályba burkolta, ám elnyerte őt. A lakodalom után saját házat vett, azt aztán csupa maga faragta bútorral rendezte be. De olyan gyönyörűek voltak azok, hogy csodájukra jártak!
Boldogság
S az életük is csöndes-boldog folyóként folydogált: a mester fúrt-faragott, képeket pingált, lakkozott, festett, s fütyörészett. Feleségét igen jómódban tartotta: selyeminget, selyemszoknyát, bársonymellényt, puha cipellőt, mindent megvett neki; gyűrűket, fülönfüggőket, klárisokat ajándékozott neki.
S aztán családot alapítottak: egymás után születtek meg a gyermekek, a fiúkat az apa hamar befogta a bútorkészítésre: megtanította minden fortélyát; a lányokat pedig az anyjuk tanította a háztartás fortélyaira.
A tükörkép
S mindenki tudta, mert még a verebek is azt csiripelték: a bútorkészítő oly bolondul szerette a feleségét, hogy az esküvő után megpingálta életnagyságú képét, s azt valami fortélyos módon belevarázsolta a csodálatos diófa szekrény ajtajának belsejét betöltő tükörbe. Tehette, hisz valamikor a velencei tükrök titkát is kitanulta.
Foncsorrétegeket füstözött, festett meg, áthatotta őket egymással, és még ki tudja, mit tett, a lényeg a képmás volt: a tükörből a felesége egész alakos képmása nézett vissza a beletekintőkre.
Királynői termete, hajkoronája, a kláris a nyakán, mosolya, mindene csodaszép volt, a legszebb mégis a tekintete, ami huncutul csillant, mégis megtartó szeretet áradt belőle. Így nézte a férjét, akit igencsak megszeretett, s így pingálta az a tükörbe őt.
A szépanya tükre
A család nagyon szerette ezt a tükröt: a gyerekek oda szoktak állani elé, a felnőttek legalább néha, lopva vetettek bele egy pillantást. S aki elébe állott, az látta önmagát is a tükörben, ugyanakkor az ifjú asszonyt is szeretete, szépsége, jósága teljében.
Az idők folyamán a leszármazottak az anya, később a nagymama, a dédmama, majd a szépanya tükreként kezdték emlegetni.
Persze mikor a férje megalkotta a tükörképét, akkor még egyikük sem gondolt arra, hogy ő a „szépanya”. Ifjú volt, szép, szeretetben és megbecsülésben élt, s férjével gyakran sétáltak vasárnap, vagy kihajtottak a hintón, ha csak tehették.
A családi örökség
A csodálatos tükröt a szekrénnyel a legidősebb fiú örökölte, majd az ő fia, és így szállott apáról fiúra mindenkor.
A szépanya pedig a tükörből figyelte, óvta, bátorította, gyámolította és szerette leszármazottait. Mindenki úgy érezte, a gondviselés angyala néz rá vissza a szépanya tükréből, s igyekezett is méltó lenni.
Annál is inkább, mivel a csodálatos tükörre úgy kellett vigyázniuk, akár a szemük világára: ha méltatlannak bizonyulna valaha közülük akár egy is, a szépanya tükre megrepedne, szilánkokra hasadna, s a képmásként óvó angyal elveszne örökre…
A csillagsugaras szem könnyezik
Végül örökségként hozzánk került a tükör: a bátyám örökölte volna, ám ő nem akart bútorkészítéssel foglalkozni, sem az öcséim. Én nem űzhetem ezt a mesterséget, lévén hogy nő vagyok. Sorra járultunk a szépanya tükre elé: kinyitottuk a szekrényajtót, megnéztük őt, elébe álltunk, megnéztük magunkat védőszárnyai alatt – és szomorúan állapítottam meg, hogy sajnos én már nem vagyok szép, mint ő volt egykoron…
S akkor könnyezni kezdett a csillagsugaras szem: a szépanya tükre, a szépanya képmása siratta elkorcsosult utódait. A könnyek kifolytak, mint a patak, és a fivérek lába köré tócsát vontak. Az öcsém nem állta, felsóhajtott:
– Majd én megreparálom a szekrényt és a tükröt, ha szükség lesz rá!… de a szépanya vigyázza csak az utódokat tovább!
Kié legyen a szépanya tükre?
– S kié legyen a szépanya tükre?
– Hát aki gondját viseli!
– Akire ránéz! Járuljunk elébe mindannyian, és akire rávetül a csillag-szemsugár, azé legyen!
Így is tettünk: fájt a szívem, hogy nem lehet az enyém, de a családé marad, és csak ez a fontos. Mert a szépapa kincset alkotott, és a szépanya tekintete is kincs: míg a családnak akár egy tagja is él, mindenkor az az igaz szeretet övezi, amivel a szépanya az őt lepingáló szépapát nézte.
Mert azt a csillagsugár-tekintetet a szépapára vetette, őrá nézett, s a szépapa keze ugyanezt a szeretetet varázsolta bele a szépanya tükrébe… Nincs az a velencei tükör, amiből ez nézne vissza!
Álldogáltam hát a szépanya tükre előtt, és a csillagfény-tekintet egyenes szálú, kissé már megkopott hajamon csillant. A testvérek mind elfogadták, hogy enyém a szépanya tükre…
Méltó kincstartó
S az álmom teljesült: olyan kincs van a birtokomban, amilyen senki másnak a világon! Rajtam a sor, hogy méltóvá váljak a szépanya tükréhez. Óvnom kell, akár a szemem világát, ápolnom kell, s erre kell ösztökélnem utódainkat is: mert aki kincset birtokol, annak méltó kincstartónak kell lennie, másként a kincs örökre elvész…
- 11. 21., J. W. Cassandra
