A tündér orcája

J. W. Cassandra: A tündér orcája

Mesemanó most olyan mesét kanyarít elő nektek tarisznyájából, amely nem terem minden bokorban. Hallgassátok figyelmesen!

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer igen régen egy ember meg a felesége. Kétkezi munkájukkal próbáltak megélni valahogy, de bizony nem mosolygott rájuk a szerencse. Gyermekeik sorra fölnevelődtek, családja is volt már némelyiknek, amikor egy napon az asszony így szólt férjéhez:

– Úgy érzem, édes uram, egy újabb gyermek szíve dobbant meg bennem! Ez a fiú – mert biztosan az lesz, érzem – hozza majd meg a mi várva-várt szerencsénket, meglásd!

Az ember hümmögött, hitte is, nem is: – Asszonybeszéd! – legyintett rá.

Míg aztán egy szép napon a világra érkezett a legkisebb csemete: csakugyan fiú volt, ahogy az anyja megmondta volt, de olyan szép, olyan formás, hogy ránézni is gyönyörűség volt mindenkinek.

Jöttek sorra a babalátogatók, és rendre csodálták az újszülöttet. Volt a faluban egy vénséges-vén boszorkány, legutoljára ő kereste föl Szerencsefiát, mert erre a névre hallgatott a kisfiú.

– Sok mindent láttam eddig életemben, de ilyen csodaszép, formás és okos gyermeket még soha – bólogatott a boszorka a bölcső fölött.

– Honnan látja kend, öreganyám, hogy okos ez a gyermek?

– Hát a tekintetében olvasok – válaszolta az. – Meglásd, ezzel a gyermekkel valóban beköszönt hozzátok a szerencse! – azzal valamit mormolt, kezével jeleket rajzolt a bölcső köré, és elment.

A gyermek pedig valóban szemgyönyörködtető szépségű, formás, és igen okos kis lurkóvá cseperedett, olyannyira, hogy akik látták, azt mondták róla: ennek a gyereknek tündérek ringatták a bölcsőjét, tündérek vigyázták az álmait.

– Mit jelent ez, édesanyám? – faggatta a kisfiú az anyját.

– Azt jelenti, édes fiam, hogy igen szerencsés, áldott, boldog ember válik belőled, akit a tündérek egész életében kísérnek és óvnak.

– És kik azok a tündérek?

– Olyan lények, akik nem itt a földön élnek, hanem valahol messze a földön túl, és ha akarnak, megjelennek itt, és segítik az embereket. Szépségük semmihez sem fogható, alakjuk légiesen könnyed és csodálatosan finom, szépségből szőtt. De emberi szem nem pillanthatja meg őket soha, hacsak ők úgy nem akarják.

– És közülünk nem válhat senki tündérré? – kérdezte csillogó szemmel a gyerek.

– Úgy tudom, hogy egészen kivételesen megtörténhet, de én még nem láttam olyat, sem nem hallottam hírét ilyen embernek.

Így nőtt-nődögélt Szerencsefia, s folyton a tündérekre gondolt. Eltökélte: ő bizony megkeresi azt a tündért, amelyik őt óvja, mert szépsége még látatlanban is megigézte.

Fölkerekedett egyszer, elment a boszorkányhoz a falu végére.

– Adj’ isten, jó napot, öreganyám! Meg tudnád-e mondani nekem, merre keressem a tündéremet?

– Szerencséd, fiam, hogy öreganyádnak szólítottál – hangzott a válasz -, mert bizony különben nem segítenék! – azzal gallyakat vetett a tűzre, és a fellobbanó lángokba bámult.

– Nézz ide – mutatott a sziporkázó szikrákra -, látod ezt a jelet?

A fiú meresztette a szemét, de bizony semmit nem látott, csak a tüzet.

– Pedig itt van, ni – mutatta a vén szipirtyó –, ha elindulsz a kék hegyek ormain túlra, és addig mész, amíg el nem éred azt a helyet, ahol az ég és a föld vize összeér, ott megláthatod a tündért. De vigyázz, az út kacskaringós, hosszú és veszélyes! – figyelmeztette.

A fiú hazament, föltarisznyált, elbúcsúzott a szüleitől, testvéreitől, az egész háznéptől, mert neki köszönhetően addigra szépen gyarapodtak javaik, s még egy-két cselédet is tarthattak; azzal elindult kedves lován a kék hegyek ormai felé.

Pedig figyelmeztette anyja:

– Ne menj, fiam, mert ha lelkedben kiég a tündérek iránti olthatatlan vágy, sem el nem éred őket soha, sem vissza nem tudsz térni, s mi lesz akkor velünk, meg veled is?! – Szerencsefia eltökélte magát, és elhagyta a szülői házat, elhagyta a falut, és mindent, amit addigi életében ismert.

Poroszkált lován, amikor csodaszép, hímes szárnyú pillangó lebbentette meg szárnyát arca előtt. Szerencsefia arra vette útját, amerre a pillangó röppent. Így csapongott rétről rétre, erdőből tisztásra, tisztásról rengetegbe, s eltévedt.

Nem tudta elgondolni, merre kellene mennie, amikor a pilleszárny színei fölidézték lelkében a tündérek iránti olthatatlan szomjúságot, s elkezdett befelé figyelni, csak erre a vágyódásra.

A pillangó eltűnt, Szerencsefia előtt pedig újra fölkéklettek a távoli ormok, s vágtatott lován arrafelé. Jó ideje vágtázott, amikor észrevett a hegy lábainál egy várost: ott éppen királyt választottak, s hogy, hogy nem, amikor odaért, a város legszebb lánya őt választotta királyul.

Megkoronázták a templomban nagy ünnepélyesen, trónra ültették, lesték minden parancsát. Tetszett a dolog Szerencsefiának, főként hogy neki magának nem kellett mást tennie, csak uralkodni, parancsokat osztogatni; testőrei, katonái, szolgái roppant hadakban azonnal igyekeztek teljesíteni mindent.

Hosszú-hosszú idő telt el így, mígnem megcsömörlött Szerencsefia az uralkodástól: már nem érdekelte, mit kellene parancsolnia; a vadászat, az üres beszéd, a szórakozások untatták, s inkább szerette volna látni az ő tündérét.

A vágy olthatatlan tüze ismét fölébredt szívében, s az egészen belefájdult.

Fölnyergeltetett, lovára pattanva kiadta utolsó rendeletét:

– Ezentúl mindenki uralkodjék saját magán, ne legyen senki király, sem királynő! Éljetek nélkülem tovább, ahogy tudtok, engem hívnak a tündérek! – azzal sarkantyúba kapta lova véknyát, és elvágtatott, akár a szél.

A város lakói egy darabig értetlenül bámultak utána, majd miután látták, hogy nem tér vissza, új királyválasztást kiáltottak ki.

Mindeközben Szerencsefia igencsak messzire jutott: végre fölkaptatott a meredek ösvényen, s lenézett az alant csillogó hatalmas tengerre.

Csakhogy még le is kellett oda előbb ereszkednie valahogy. Ismét a bensejében izzó sóvárgásra figyelt, s az levezette őt egy keskeny, meredek és kanyargós ösvényen.

Szerencsefia haragudott magára szörnyen:

– Mennyi drága évet eltékozoltam! Milyen buta voltam, mennyire vak! Hogy is ülhettem a trónon, hogy is vakíthatott el egyetlen pillanatra is a gőg, a hatalomvágy, a tündérek szépségéhez még csak nem is fogható pillangó szépsége! – s mélységesen megvetette magát.

– Ha elpazaroltad eddig az éveket, hát elpazaroltad! – hallatszott egy hang.

Szerencsefia csodálkozva nézett körül, s ekkor újra meghallotta az iménti hangot:

– Én szóltam hozzád, a lovad. Te ugyan nem tudtad, de én nem vagyok közönséges ló. Én a tündérek hátasa vagyok, s csak azokat tűröm meg nyergemben, akiket a tündérek kiválasztanak rá. Tovább kár is tépelődnöd, csodálkoznod, inkább a jelen pillanatot ragadd meg, s figyelj a tündérek iránti vágy olthatatlan tüzére, amely még mindig lobog benned – majd az eligazít, mit tegyél!

Szerencsefia lekászálódott valahogy a nyeregből, aztán elgyalogolt a tenger partjáig. Ott leült a homokba, és csak nézte-nézte a hatalmas víztükröt. A víz tükrén óriási hullámok tornyosultak, néha halak csillámló teste bukkant föl, sirályok röpködtek, csaptak le rájuk vijjogva, de ő csak a Nap csillámló sugarait látta a vízen, a Hold ezüstös fényében fürösztötte arcát, s a világ megszűnt létezni számára.

Már nem kellett lováról sem gondoskodnia, mert a tündérek hátasa nem vitte tovább, s visszatért oda, ahonnan jött.

Egyszer csak, talán napok, talán évek múltán azon a ponton, ahol a föld és az ég vize összeér, megjelent egy arc Szerencsefia előtt: de ez az arc olyan csodálatos volt, vonásai olyan tiszták, szépsége olyan tökéletes, hogy azt szavak le nem írhatják! Szerencsefia csak nézte, nézte, bámulta, és tudta, hogy végre megnyilatkozott előtte a tündér, akinek megtalálása élete leghőbb vágya volt.

Az arc pedig ugyanott maradt, ragyogása fölülmúlta a Napot, a Holdat és az összes csillagot együttvéve.

Szerencsefia életében először olyan kimondhatatlan boldogságot érzett, amely nem hasonlítható semmilyen földi gyönyörűséghez. Azonban ez sem tartott sokáig: egyszer csak észrevette, hogy ez az orca csak fél orca, s újra hevesen föllobbant benne a vágy, hogy láthassa a tündér másik fél orcáját is.

A tündér intette:

– Ne kívánd látni a másik arcomat, elégedj meg ezzel! Hidd el, javadat szolgálja, ha megfékezed kívánságaidat! – de Szerencsefia nem volt képes sóvárgásának véget vetni.

A tündér egy idő múlva ismét figyelmeztette:

– Aki a másik arcomat is megpillantja, az azt kívánja, bár sose látta volna!

Ám Szerencsefia mindenáron látni akarta a tündér másik arcát is.

Történt pedig, hogy a tündér úgy döntött, megmutatja neki, milyen változást idézett elő Szerencsefia azzal, hogy ezt a csodálatosan szép, sugárzó, ragyogó, tiszta fél orcáját megláthatta: a legény, aki immár némileg megkorosodott, látta szüleit békében, jólétben élni, egészségben, szeretetben és mindenki által megbecsülten. Ugyanígy látta faluját, majd a várost, amelyen uralkodott volt, s ott is béke, jólét, elégedettség uralt mindent, akárcsak az egész Földön.

Nem értette Szerencsefia, miért mutatja ezt neki a tündér: sóvárgása a másik orca látása iránt mit sem csökkent. Akkor harmadszor is figyelmeztette a tündér:

– Ne kívánd látni a másik arcomat, mert veszélybe sodrod magad, s másokat is. Hidd el, addig van jó dolgod, míg csak ezt az arcomat ismered!

Szerencsefia ekkor megpróbálta leküzdeni a vágyat, hogy megpillanthassa a tündér másik arcát is, de nem tehetett ellene semmit: az erősebbnek bizonyult nála.

Egy alkalommal aztán a tündér fölfedte addig ismeretlen arcát is: egy szépségében is taszító, gyűlölettől eltorzult, vad haraggal izzó szemű, borzalmas arc fordult Szerencsefia felé.

S ekkor Szerencsefia lelkében megremegve azt kívánta, bár inkább sose akarta volna látni a tündér másik arcát: beteg lett, erőtlen, s így is látnia kellett, hogy éhínség, háborúk, viszályok, járványok köszöntöttek falujára, városára, és mindenre a Földön. Az embereket elhagyta a szerencse, a boldogság, az egészség, a jólét; járványok, harcok tizedelték őket, mindent eluralt a gonosz indulat.

Megrettent Szerencsefia: mindezt az ő olthatatlan sóvárgása idézte elő, s bünteti a Föld népét a tündér az ő vétke miatt. Akkor tiszta szívvel kívánta azt, hogy inkább ne lássa többé a tündér arcait, de érjen véget a pusztulás, a gyűlölködés, a szenvedés, és köszöntsön be újra a béke, a szeretet, a jólét. A vihar, amely eközben korbácsolta végig a tengert, erre elült, az ég kitisztult, a hullámtarajok vad vágtatása szelíd habok ringatózásává csitult, s immár a tündér teljes orcája ragyogott Szerencsefiának.

Akkor így szólt a tündér:

– Nézd meg jól az én orcámat! Ha akarom, a szép, sugárzó, tiszta felét fordítom a világ felé, s akkor fölvirágzik minden: jólét, béke, szeretet fakad; ha akarom, a másik orcámmal fordulok a világ felé, s akkor gyűlölet, háború, éhínség, szenvedés köszönt lakóira. De egész arcommal is fordulhatok a világ felé, s akkor mindez egyforma lesz, nem pusztít sem öldöklés, sem betegség, s nem csupán áldott, békés, jólétet élvező emberek élnek a földön, hanem mindez harmóniába kerül. Így kell tenned neked is, mert az olthatatlan vágy arcom látására kötelez téged arra, hogy megteremtsd magadban az összhangot.

– Hogyan tehetném én ezt? Hiszen nem vagyok tündér, csak ember fia! – kesergett Szerencsefia.

A tündér orcái ekkor fölragyogtak, s a fénysugarak tündöklése megmutatta a legénynek: ha befelé figyel és megismeri saját fénylő és torz arcát, megtanulhatja azokat egységbe fogni, s akkor hasonlatos lehet a tündérekhez. De ez igen elmélyedt és hosszadalmas munkát kíván, amelynek első lépése, hogy nem mehet addig sehova, míg el nem éri.

– Emlékszel a pillangóra? – kérdezte a tündér.

Szerencsefia bólintott.

– Nos, az azt akarta jelenteni, hogy ne kergess hiába mulandó szépséget. Hát az uralkodásra emlékszel-e?

Szerencsefia bólintott.

– Azért kerültél az én akaratomból a trónra, hogy ráébredj: a gőg, a hatalomvágy, a másokon való uralkodás is mulandó. Egyedül magadon uralkodhatsz, máson sosem. Emlékszel- e figyelmeztetésemre, hogy ne akard látni a másik arcomat?

Szerencsefia ekkor már alig biccentett, annyira igyekezett figyelni.

– A vágyak üresek, ragaszkodni hozzájuk nem vezet célra, és sok esetben káros is. Most már láthatod, hogy mindezek arra intettek: ne légy az illúziók rabja! Még a szépség is illúzió, s ezért nem szabad kergetni. Mostantól az a dolgod, hogy mindezt megértsd, s a valódi, lényeges dolgokra figyelj, amelyek bensődben honolnak. Azok segítségével arcaid összhangja megteremtődik, s te azzá válhatsz, aki valójában vagy: bölcs, nyugodt, harmóniában élő emberré. Majd aztán, amikor elég időt töltesz el így, ha jónak látom, tündérruhába bújtatlak. Addig pedig otthonodat kell fölvirágoztatnod és minderre megtanítanod – azzal a tündér eltűnt.

Szerencsefia pedig ült-ült a tengerparton, s megpróbálta megérteni mindazt, amit hallott és tapasztalt. Hosszú ideig tartott: térdét verte a szakálla, amikor hazatért. Otthon meg sem ismerték, csak a vénséges-vén banya pislogott rá fölismeréssel, meg alig élő édesanyja szíve dobbant meg örömében.

– Szerencsefia, édes gyermekem, csakhogy visszatértél!

S vele együtt visszatért a jólét, a szerencse, a szeretet, s ő mindenkinek beszélt átélt kalandjairól, s mindenről, amit hosszú évek alatt megtanult.

Élete végén pedig megjelent a tündér, s felé fordítva mindkét orcáját, tündöklő fényével beragyogta Szerencsefiát, aki ettől maga is tündérré vált, és attól fogva ő óvta szeretteit, barátait, ismerőseit.

Ha jól figyeltetek a mesére, ti is megtalálhatjátok a ti tündéreteket, s megtanulhattok tőle mindent, de vigyázzatok, soha ne akarjatok többet, mint amennyit a tündér mutatni hajlandó csudaszép orcájából!

Mesemanó intésére Szerencsefia meséje visszament a mesetarisznyába. Mesemanó pedig azt szeretné, ha megfogadnátok meséjét, mert ezt igen szívén viseli. Várjátok szívesen, míg visszatér!