J. W. Cassandra: A Mindentudás Nagykönyve

10 Likes Comment
  • Save

Valaha rég, az idők hajnalhasadásán élt egy mágus, aki meg akarta szerezni a Mindentudást. Mivel a mágia minden csínját-bínját réges-rég kitanulta, a Varázslókirály szolgálatába állt. Hogy a varázslatok rokonok-e, vagy sem a mágiával, azt sosem mondta senkinek. De híre kelt félelmetes tudásának, s sorra keresték föl olyanok, akik bármit megadtak volna azért, hogy tanítványául szegődhessenek. A Mágus pedig kedvére válogathatott közülük.

Mialatt egyetlen tanítványa a tőle kapott feladattal vesződött, miszerint tudja ki a természet titkait, majd tárja elébe, ő maga a teremtés titkait fürkészte, s meg is találta. Azután a törvény foglalta le. Addig nem nyugodott, amíg a Törvény minden titkát meg nem ismerte. Akkor elébe állt a Tanítvány, s a bolygók, a csillagok, a természet körforgásának, az élet-halál váltakozásának, a formák átváltozásának és minden egyébnek titkait megmutatta mesterének.

Ekkor kettesben fogtak hozzá az Opus Magnumhoz, avagy a Nagy Műhöz:

– Meg kell tudnom a lélek mágiájának esszenciáját! Éjt nappallá téve ezen fáradozz velem együtt! – utasította tanítványát. S az hív tanítványaként bele is vetette magát a lélekmágia rejtelmeibe. Hosszú ideig tartott, amíg megtalálta, amit a Mágus keresett. Amint megmutatta neki, mire jutott, a Mágus hálából mindent elfeledtetett vele, nehogy valaha ellene törhessen: azt vette ugyanis a fejébe, hogy ő lesz a Máguskirály. Mármint az új, mert addigra természetesen létezett már ilyen.

S hogy a Mágus is biztos lehessen efelől, a valódi, uralkodó Máguskirály megjelent a semmiből a tudatlanná tett volt Tanítvány előtt, ahogy az a sivatagban eltikkadva vándorolt, azaz inkább már csak vánszorgott.

A vándorló Tudatlan Tanítvány azt hitte, itt a vég, és ennek látomása jelent meg előtte. Ám a Máguskirály behízelgő, szánakozó és csipetnyi megvető árnyalatú hangon így szólította meg őt: – Látom, elfáradtál, kedves barátom! Szomjas is vagy, ajkad cserepes… Nem innál egy korty vizet, hogy felüdülj?

A vándorló Tudatlan Tanítvány csupán bólintott, mert már nem bírt beszélni sem. Akkor a látomás intésére felleg ereszkedett alá az égből, pedig egy szempillantással előbb még felhőtlenül ragyogó kékségből vakított a nap, s szomjoltó permet zúdult alá. A Tudatlan Tanítvány ivott, míg úgy nem érezte: végre megújult.

– Nos, barátom – és ezzel a Máguskirály barátságosnak szánt, ám félelmetes mosolyfélére húzta az ajkát –, hogy érzed magad?

– Sokkal jobban – válaszolt amaz, és csodálkozva vizslatta a Máguskirályt. Most már tudta, kivel áll szemben, mivel a permet nem pusztán szomját oltotta, hanem visszaadta elfeledett tudását is.

Akkor a Máguskirály újra intett, és a Tanítvány feléledt tudása önálló életre kelt.

– Lássuk, mit tud a vén csirkefogó! Úgysem juthat a titkok titkára! Az az enyém! És én sosem adom át senkinek!

És föltárult a Tanítvány tudástára: a természeti törvények, a körforgások, a mágia minden oldala, ám a teljességhez mindez még csak nem is közelített.

De a Máguskirály foszlányait is alig fedezte föl a teremtés titkainak, az idő mágiájának, a Törvény ismeretének ezekben a képekben. Mert a Mágus, aki a trónról óhajtotta őt, a Máguskirályt letaszítani, nem osztotta meg ebbéli tudását a Tanítvánnyal. Viszont a lélekmágiáról szóló tudás fölsejlett, elmosódottan, mint egy álomkép. Amint a körvonalak elkezdtek kirajzolódni, a Máguskirály, akin éberségben sem tett túl senki, azonnal észrevette. Hirtelen tapsolt egyet, amitől a látomás beleáramlott a gyűrűjébe. A Tudatlan Tanítvány pedig észre sem vett semmit.

– Remélem, elégedett, vagy velem, Máguskirály! –  szólította meg méltatlanságát bizonyítva őt a famulus.

– Nos, meglátjuk, kedves barátom! Jöjj velem! – ezzel magával röpítette őt a Toronyba. Ott pedig a saját famulusaira bízta a Tanítványt: képezzék ki a harci tudásra, annak minden nemére!

Amikor jó idő múlva a famulusok jelentették a királynak, hogy a Tanítvány szerintük készen áll, elkövetkezett a próba. A próbát nem tisztem továbbadni. Elég az, hogy a Tanítvány minden harci nemben tökéletesen felkészült, legyőzhetetlen és erős harcossá vált.

– Nos, a próbákat kiálltad! Mostantól a Harcosok Harcosa vagy, az én katonám, ha úgy tetszik!

A Harcosok Harcosa főbólintással vette mindezt tudomásul. És attól fogva a Máguskirály oldalán harcolt mindenütt. Majd egy idő múlva, ami emberi léptékkel egész korszakokat is átívelt, elküldte a Harcosok Harcosát: – Kutasd föl a Mágust, aki az én trónomra pályázott, egykori mesteredet, és hozd elém!

A Harcosok Harcosa eltávozott. Egy szép napon megjelent a semmiből a Mágussal, akit a tudatánál fogva vert bilincsbe, és megakadályozta, hogy megszökhessen.

A Mágus mogorván meredt a Máguskirályra. Utóbbi pedig pákosztos vigyorral fogadta:

– Végre üdvözölhetlek köreinkben, kedves ellenségem! Micsoda pillanat! Látod, mi áll mögöttem? – mutatott trónjára. – Bizony, ez az enyém! Ahogy mostantól te is!

– Nem, én soha…

– Dehogynem! – és a Máguskirály intett. – Küzdj meg itt a szemem láttára egykori tanítványoddal, Mágus! Rajta!

És kezdetét vette a mágikus harc. Korszakokat ívelt át, mire a Máguskirály véget vetett neki, mert egyik sem tudta legyőzni a másikat. Akkor a Mágust a Harcosok Harcosa őrizetére bízta a Torony alján lévő föld alatti börtönben.

A sötét verem mélyén patkányok nyüzsögtek, folyton csörgedezett valami kis ér a sötétben, a nyirkot lehellő, hideg falakról pergett a vakolat maradványa… A Mágus hosszas töprengés után kieszelte, hogyan szabadulhatna meg a Máguskirály börtönéből.

– Harcosok Harcosa, te, aki hív tanítványom voltál, hallgass meg! Olyan tudás van a birtokomban, amely megdöntheti a Máguskirály hatalmát. De csak akkor sikerülhet, ha mi ketten összefogunk…

A Harcos némán, mozdulatlanul meredt maga elé.

– Mi az, nem érdekel? Vagy tán süket lettél időközben?

A válasz csak nem jött. Erre a Mágus újabb ajánlattal állt elő.

– Ha nem akarsz összefogni velem, úgy is jó! Akkor magamnak tartom meg a Mindentudást! Mert amíg te harcossá vedlettél át, én megszereztem – suttogta alig hallhatóan.

Erre mintha moccant volna Harcosok Harcosa, a valahai Tanítvány.

– A Mindentudás olyan hatalom, amely mellett eltörpül minden egyéb! Mit is kezdene a mindentudás holmi trónnal, még ha az mindjárt a Máguskirályé is?! A Mindentudás birtokosa minden hatalommal is rendelkezik! Gondold meg! Ha megszabadítasz, és mi ketten összefogunk, akkor mi ketten fogjuk uralni az egész teremtett világot!

A Harcosok Harcosa nekilátott, hogy megoldja annyira a mágikus bilincseket, ami elég a Mágusnak a kiszabaduláshoz. Ám ekkor megjelent a Máguskirály: – Micsoda szövetség, barátaim! Hadd gratuláljak! Ezt az elbizakodottságot! Még én magam sem mernék arra vetemedni, hogy a Mindentudást bitoroljam! A Mindentudás isteni hatalom, nem birtokolható! Ám hogy ezt alaposan megtanuljátok, a következőre ítéllek benneteket: megfosztalak a hatalomtól, Mágus, amit jelenleg bitorolsz, ám meghagyom tudásod. Viszont innentől kezdve mindaddig, míg föl nem mentelek az ítélet alól, újra és újra meg kell születned emberként, aki mindenkor érzi, hogy mindent tud, be van avatva a Mindentudásba, ám minden életében annak csupán gyér forrását érheti el… Innentől kezdve kutasd emberként újra, amit egykor tudhattál már, s foglald könyvbe: a Mindentudás Nagykönyvébe! Te pedig, Harcos – fordult most a Tanítványból Harcosok Harcosává lett őrhöz – minden életedben fordulj a Mágus ellen! Akadályozd meg, hogy megírja a Mindentudás Nagykönyvét! Akkor szabadulhattok meg, ha belátjátok: a Mindentudás nem birtokolható, a harc pedig önmagában nem vezet sehová…

-.-

És lőn: a Mágus attól kezdve emberi léptékkel mérve korszakok óta szerzetes, mágus, kompilációkat gyűjtő másoló, írástudó, titkos Adeptus, titkos Mester, a titkos tanokat tekercsekbe, majd kódexekké, később pedig könyvekké rendszerező tudós alakjában születik meg újra és újra, s hol a Törvényt, hol a Teremtés, hol a Mágia egy-egy titkát tárja föl és gyűjti írássá, ám minden erőfeszítése hiábavaló: a titkos tanok értője, a titkos tudás őrzője, azok leírója a semmiből veszi tudását – ám a Mindentudás Nagykönyve mindenkor hiányos.

A Harcos pedig hol katona, hol harcos, hol lovag, máskor vértes vagy hasonló alakját ölti magára, s feldúlja a kolostort, ahol a volt Mágus a tekercseit rója, elragadja tőle azokat, amiket titkosírással, évek alatt keservesen összerakott, fölégeti a házát, s a Nagykönyv részei porrá égnek…

Így folyt ez létek óta. Egyszer aztán fordult a kocka: a volt mágus rájött, hogyan lehet a Máguskirályt legyőzni. Ha a Harcost sikerül megnyernie, sikerülhet…

– Megint a régi nóta! – mosolygott gúnyosan mindent látó gömbje előtt a Máguskirály.

Csakhogy a gömb egyszer csak megállott forgásában, s a Máguskirályt rászedte. Mivel onnantól azt a látszatot tartotta fenn, hogy továbbra is forog, s a Máguskirály megbízott benne.

Pedig elvesztette ítélete kimondásakor a gyűrűjét, s ezt a Mágus korszakok múlva fedezte föl.

Megcsillantotta a Harcosnak, amidőn az épp ellene támadt. A Harcosnak derengett valami az ékszerről, ezért ráállt, hogy szövetkezzen a Mágussal, valahai Mesterével.

S a gyűrű segédletével megállt a mindent látó gömb avagy szem forgása, mint mondtam.

Akkor a Harcos seregeket toborzott, akik a harcok minden nemében kiválók, s elkezdődött a Torony bevétele. Ez vezetett az Armageddon csatájához, amelyben végül a Máguskirály legyőzetett.

Ám nem a Mágus győzte le, sem nem a Harcos. Még csak nem is a kettejük szövetsége. Az Armageddon hatalmas harcát isteni beavatkozás juttatta oda, hogy a Máguskirály elveszítse hatalmát, s ennek okait akkoriban mindenek tudták.

A Torony leomlott, a trón megsemmisült, milliók haltak meg… A Máguskirályt isteni ítélet alapján a tenger fenekére zárták… hívei, már akik megmaradtak, hiába zokogtak, hiába próbálták megszabadítani…

S akkor a Mágus és a Harcos istenítélet alá vettetett: – Mivel a Mindentudást akartátok ostobán kisajátítani, s azzal a Hatalmat, mindaddig, míg a Máguskirály vissza nem térhet, korszakokon át kutassátok e mindentudást! Akadályozzátok egymást, legyetek ősellenségek, s ha egyikőtök már összeírja avagy összegyűjti a Mindentudás Nagykönyvét, akkor a másik semmisítse azt meg! Mindaddig szülessetek meg ellenségekként újra meg újra, amíg a Máguskirály vissza nem térhet! A visszatérés jele lészen, hogy kibékültök, s szeretetben oldódik ellenségességetek… A visszatéréskor majd azután a Mindentudás Nagykönyve táruljon kettőtök elébe, s merítsetek abból!

És így lőn: a Mágus ismét korszakokon át gyűjtötte, írta, másolta a titkos tudást, a Harcos pedig fölégette házát, lerohanta írás közben, pallossal várta, ahogy mutatkozott a külvilágban…

S egyszer csak, amikor már rég feledte a Mágus és valahai tanítványa, a harcos is, mi miatt ősellenségek, az isteni beavatkozás folytán a Mágus kibékült egykori Tanítványával, a Harcossal, s a titkos rendek kötelékében szövetségben kutattak hosszú életeken át tovább…

Miután megtalálták a Kincsek Kincsét, ahogy maguk közt nevezték, még egyszer megszülettek, hogy e tudást felszabadítsák. Immár nem akarták megírni a Mindentudás Nagykönyvét, mert pontosan tudták, hogy a beavatott tudást nem lehet megírni könyvben. Sem érdemtelenekre pazarolni.

Ekkor történt, hogy a mélységes szeretet és valódi tudás pecsétje lezárta az ítélet korszakait, s felszabadította őket, amivel egyidejűleg a Máguskirály is kiszabadult a tenger mélyéről. És a Máguskirály most visszatért…

  1. 04. 14., J. W. Cassandra
  • Save

You might like

J. W. Cassandra

About the Author: J. W. Cassandra

I’m a teacher and a registered author either, at Artisjus as a writer and a poet in Hungary. I love forests, butterflies, flowers.

Leave a Reply

0 Shares 653 views
Share via
Copy link
Powered by Social Snap