Hosszasan vívódtam – és ez alatt éveket kell érteni -, hogy valaha is papírra vessem-e a nagyanyám történetét. Az értelmetlen, gyilkos háború, amely a napokban tört ki, azonban arra a megfontolásra késztet, hogy megtegyem.
Nos, anyai nagymamám, akit elmondhatatlanul szerettem, egy kis dél-alföldi faluban látta meg a napvilágot az aradi vértanúk napján, és bár 51 évvel később, 1900-ban, mégis mintha a vértanúk ómene borította volna be az életét. Emlékezetem szerint mindenkor mélységes figyelemmel, odaadással hallgatta a rádióban – később a tévében – a Hol vannak a katonák? című dalt, amely az I. világháborúba elhurcolt, értelmetlenül ott pusztult katonáknak állít emléket. És kivétel nélkül minden alkalommal sírt, elfordult és a kötényébe rejtette az arcát. Mivel még kisgyerekek voltunk, nem értettük, de a szüleink mindenkor csak annyit mondtak: – Csöndben legyetek, és hagyjátok! Ne kérdezzétek tőle, miért sír!
Jóval később elmesélték, amikor ő nem hallhatta: mivel 1900-ban született, két világháborút is megért. Az első idején volt fiatal lány, és természetesen szívében őrizte egy fiatal legény képét. Akit elhurcoltak katonának, és aki megígérte, aki esküvel ígérte neki, hogy visszatér hozzá.
A legény víg volt, szeretett fütyörészni. A fiatal lány kiváltképp azt szerette hallgatni, amikor kedvenc betyárnótáját énekelte, vagy fütyülte neki, amelynek csak a refrénjére emlékeztünk mi azután jóval később:
„Kelj fel betyár, ne aludj már,
Éjfélt ütött az óra!”
A családi krónika azt adta tovább, hogy amikor a legényt besorozták és a frontra küldték, a fiatal lány szívszorongva várta vissza őt, és ahogy mások is, ő is a falragaszokhoz járt el minden nap, hogy lássa, kinek a neve szerepel rajta az elesettek között. Sok-sok fejkendős, nagykendős, sok-sok mezítlábas asszony, lány leste ugyanezt a névsort minden nap szívszorongva vele együtt. És mindig volt valaki, aki a neveket azoknak, akik nem tudtak olvasni, kisilabizálta: Nagy Márton… Kis József… Kovács János… a sor egyre csak növekedett, mint a telhetetlen kisgömböc. Csakhogy ez nem mese volt, hanem az értelmetlen világháború telhetetlen étvágya: válogatás nélkül nyelt el mindenkit…
Aztán egy szép napon ott állott a név. A lány maga is ki tudta silabizálni, de nem látta jól, mert telifutott a két szeme könnyel. Azért hát megkérdezte a felolvasót. És nem hitt a fülének: – Kocsis Mihály is a listán van, drága kis Mariskám, bizony… de nagyon sajnálom, hogy ezt kell felolvassam neked…
És akkor temette először a nagyanyám a kötőjébe az arcát: ne lássák, ahogy siratja! Ne lássák, ahogy siratja sosem-volt és immár sosem is beteljesedő boldogságát… Pedig nem egymaga siratta a katonát, akit elhurcoltak, hogy többé sose térhessen vissza… Később sem tudta megmondani soha, vajon hogyan botorkált haza. Elővette a szent családi Bibliát, és imádkozott. Imádkozott éveken át, míg azt nem érezte, hogy képes lesz szembenézni azzal, ami rá méretett. És fogadalmat tett, retteneteset: ha valaha férjhez megy, csak hadirokkantat választ azért, hogy teljesítse a kötelességét, mert ő már szerelemből sohasem tudna senkit választani soha többé…
Teltek-múltak az évek, a háborúnak vége lett. A reményeknek is végük szakadt. Megszámolhatatlan sok lány, asszony, anya siratta a katonát, aki immár soha többé nem térhet haza.
Majd a fiatal lánynak kommendáltak egy hadirokkantat. Házassági megállapodást kötöttek, és 1922 tavaszán összeházasodtak. A családi fotón látható, ahogy komolyan, feddőn, merőn néz: nyoma sincs a felhőtlen boldogságnak, amely az esküvő napján szokott áradni a fiatal párról. Mindketten komolyan állnak a kamera előtt.
Később a férjét meg akarták operálni, mert a térdét szétroncsolta a golyó, emiatt fenyegette a bénulás, majd a korai halál. Azonban ő – aki nem az én nagyapám, hanem a nagyanyám első férje volt – konokul eltökélte, hogy nem engedi az amputációt, mondván: – Az Isten engem két lábbal teremtett, élek, amíg élek, de két lábon! Nem engedem, hogy levágják! Ha meghalok, akkor is két lábbal temessenek el! Két lábbal, ahogy Isten megteremtett!
Kilenc évet éltek együtt végül. Ez alatt az idő alatt kisfiuk is született, aki azonban két évesen futkosástól kimelegedve hideg vizet ivott, tüdőgyulladást kapott, s mivel akkoriban ellenszert nem tudtak rá adni, meghalt. Az első lány az öt nővér közül életben maradt. A kis dél-alföldi faluból időközben a Dunántúlra költözött a kis család, Székesfehérvárra. Ott laktak több, mint egy éven át albérletben. A nagyanyám takarítani járt a kórházba, abból éltek, ahogy tudtak. Ekkorra már hosszú esztendők múltak el attól a pillanattól fogva, amikor azt a nevet felolvasták az elesettek listájáról…
Egy szép nyári napon a fiatalasszony a kórház termeit súrolta sorra. Térden állva, szoknyáját föltűrve mosott föl az egyikben, miközben valamiféle munkások tataroztak, festették a falat. A fiatalasszony keze szorgosan járt, föl se tekintett – minek is tette volna? Aztán hirtelen meghallotta, ahogy az ismerős dallamot fütyörészi vígan valaki a létra tetején állva, a pemzlit húzogatva. És hogy szemernyi kétsége se maradhasson, a férfi dalolni is kezdte munka közben: „Kelj fel betyár, ne aludj már, Éjfélt ütött az óra!”
Szegény nagyanyám föltekintett, majd a vödör mellé hanyatlott ájultan, úgy kellett magához téríteni.
Aki azt gondolná, hogy ekkor csapot-papot, fogadalomból tett házasságot ott hagyott, az téved: megtudta szegény, hogy valahai szívszerelmese, aki esküvel fogadta meg neki egykor, hogy visszatér hozzá, hadifogságba esett, és éveket töltött valahol Szibériában, mielőtt valahogy azután hazatérhetett. A neve tévedésből került az elesettek listájára… És ment a legény a kis faluba, kereste az ő Mariskáját, már messziről hallatszott, ahogy fütyörészget, aztán megzörgette az egykori porta ajtaját, de csak a szomszéddal tudott beszélni: – Néném, Mariska után érdeklődnék…
– Te vagy az, Mihály? Hát nem haltál meg? Mink meg már elsirattunk! El is temettünk jelképesen a temetőben!
– Mariska?
– Mariska? Jaj, fiam, ne kérdd… Az a drága jótét leány a két szemét kisírta utánad, várt-várt éveken által, hátha mégis hazatérsz. De nem jöttél, és akkor ő fogadalmat tett, hogy hadirokkanthoz megy férjhez. Már elköltözött innen régen…
– Nem tudhatta szegény, hogy messzi földön raboskodok… De rá is vall, hogy ilyen fogadalmat tett… Istenem, de boldogtalan lehet szegény! Akkor hát nincs más hátra, ha már a temetőben is ott díszeleg a nevem az örökkévalóságig! – sóhajtott a volt hadifogoly.
– Elmegyek innen messzire, hogy feledhessek!
Azzal elköszönt és lehorgasztott fővel bandukolt kifelé a faluból. Nem is látták többé a környéken, csak az hírlett, hogy messze földre indult, mert nem volt maradása többé.
Majd a sors keze révén összetalálkoztak a messzi városban, hogy boldogtalanságukra újabb pecsétet üssön a fátum. És Mariska, az én nagyanyám maradt a fogadalmas házasság révében, mert akkoriban nem szoktak elválni az emberek, Mihály pedig eltűnt onnan is. Soha többé nem találkoztak.
Anyánk a nagymamánk második házasságából született, ő volt az utolsó gyermeke. Ő pisszegett ránk apánkkal, valahányszor a rádióból a „Kelj fel, betyár” nóta szólt, vagy valahányszor felcsendült a fájdalmas dal:
Hol vannak a katonák, [1]
kik harcoltak sok éven át?
Hol vannak a katonák?
Elhulltak régen!
Hol vannak a katonák?
Sírjuk felett száz virág.
Mondjátok mért van így,
mondjátok mért van így?
Hol van a sok sírkereszt?
Az őszi szél is sírni kezd…
Hol van a sok sírkereszt?
Elkorhadt régen!
Hol van a sok sírkereszt?
Az ember meg nem érti ezt!
Mondjátok mért van így,
mondjátok mért van így?
Most is látom, ahogy elfordul, fájdalom-árok hasad az arcán, elfelhősödik a szeme, és hogy elrejtse, a kötőjét emelve máris fordul tőlünk el: csak senki ne lássa! És hallom a lefojtott, rövid, keserű-fájó zokogást.
Hosszú évtizedein át, míg csak élt, siratta a katonát.
Most viszont nem lesz túlélő. Senki, aki fogadalmas házasságot kössön. Senki, aki évekig várja szívszorongva haza a katonát, akit szeret. A férjét. A fiát. Az apját. A vőlegényét. A testvérét. A rokonát. A szomszédját. A KATONÁT.
Senki, aki halálig sirassa őket. Akiket értelmetlenül hurcolnak el, akaratuk ellenére. Csak nukleáris tél borul majd a kihalt földkerekségre.
- W. Cassandra, 2022. 03. 10.
[1] „Hol vannak a katonák?” (részlet)
