J. W. Cassandra: Istenek stratégiája, Nostradamus – A máguskapu, részlet

1 Like Comment
  • Save

J. W. Cassandra: Istenek stratégiája

Nostradamus

A máguskapu

Időutazás

Amikor Amber ismét a tükörbe lépett, csodálkozva látta, hogy egy úton ért földet némi dugóhúzószerű repülés után. Az út aszfaltja töredezett, kátyús sebeivel óvatosságra késztette, ezért megállt. Ahogy körülnézett, tüstént egy facsoport vonta magára figyelmét: Az út mentén állt őrt a szálas fenyő, mellette talán jegenye, talán valami gyümölcsfa – Amber nem tudta eldönteni, de nem is ez érdekelte: a meghatározhatatlan fa úgy magasodott, úgy izzott vérvörös levélpalástjában, ahogy álmaiban látta a mágus-belépőt: toronyszerű, ugyanakkor boltozatos kapura emlékeztető alakja azonnal magára vonta a figyelmet, és bár a fenyő szinte mégegyszer akkora óriásként meredt mellette az égre, csupán ezt a kaput látta, a fenyőre rákapaszkodott mágusköntös-levéldísz csak később ötlött a szemébe.

– Mi a csuda lehet ez? – ráncolta a homlokát tűnődve. Körbeforgott, mindent jó alaposan megnézett, ám csak egy apró fekete kiscica sündörgött elő a „kapu” boltíve alól. – Hát, ez nem az, amit a mágusok kapujáról a nagykönyv leír! – állapította meg, és leguggolt, hogy megsimogassa a kiscicát. Akkor a kiscica, uzsgyi!, beugrott a kapuba. És persze eltűnt. Messziről, a mélységek visszhangjával hallatszott hívogató miákolása.

A Máguskapu

– Mégiscsak a máguskapu lesz ez! – gondolta Amber, azzal az izzó, vérvörös levélpalástot meglibbentette, ahogy korábban álmában is, és fennhangon így szólt:

– Bocsáss be, Máguskapu, nyílj meg!

Ezt háromszor készült elmondani, de az első végén fuvallat támadt, a levélpalást meglibbent, aztán ráborult, a fuvallat forgószéllé dagadt, fölragadta, s vitte-vitte, míg aztán földet ért valahol: napsütötte réten sündörgött a harangvirágokhoz dörgölődzve a kiscica. Feketén. És megszólalt a harangvirág kékesen, a harangjátékra pedig Amber előtt termett egy vérvörös palástba burkolózó, fenséges, mindent látó és mindent tudó Mágus…

-Azt vártad, hogy a palotámba érkezel? – kérdezte a lányt, aki csak bámult rá lenyűgözve, némán. – No, szólalj meg! Vagy elvitte a cica a nyelved?

A MÁGUS

– Ki vagy te?

– A Napnyugat Mágusa, ha úgy tetszik: a MÁGUS. Csupa nagybetűvel! – és vöröslő levelek, vörös betűszalag kerengett a légben, amely a MÁGUS szót formálta ki Amber szeme előtt.

– És te ismered Nostradamust? – kérdezte nagy sokára.

– Hogy ismerem-e? Hogyne!

– Versenyre is kelsz véle?

– Nem, ó ifjú leányzó! Túl kíváncsi vagy, ami azt illeti! Előbb lássam, hogy méltó vagy a titkokra, utána tudhatsz meg csupán ilyesmit, mert ez még a hétpecsétes titoknál is titkosabb! – és varázspálcák billegtek a légben, azt táncolva: TITKOSABB!

A Mágus pedig meglibbentette vérvörös palástját, s Amber a fa előtt állt ismét, csodálkozva.

Nostradamus házában

De nem tartott sokáig: a vérvörös levélpalást forogni kezdett a fa körül, a forgás magába szippantotta a lányt, s ezúttal Nostradamus házában találta magát.

– Vajon mi köze lehet Nostradamusnak a MÁGUS-hoz? – tűnődött. – Talán versenyre kelnek itt egymással?

Viszont ekkor halk neszt hallott, s belépett a titkos szobába a jós: maga Nostradamus vitte a viaszgyertyát, tekercset cipelt óvatosan és jóformán nesztelenül zárta maga mögött az ajtót. Amber lélegzetvisszafojtva figyelt. Nostradamus pedig elárnyékolta a gyertyák fényét, s egy addig észrevétlen, alig kivehető, a padlóba rejtett nyíláson át előhúzott egy háromlábat, amihez apró kémény csatlakozott. A háromlábat felállította, a kis kéményt a szoba kéményébe illesztette, így semmi sem utalt a külvilág számára arra, ami a titkos szobában zajlott. Majd az apró vízforraló alá – legalábbis Amber így nevezte meg magának a kovácsolt szerkezetet – tüzet csiholt, a fölötte kialakított kerek nyílásba illesztette az edényt a kénes vízzel, s míg az felforrt, lúdtollakat, kalamárist, tintát és pergament készített elő különböző titkos kis fiókokból, melyek gombnyomásra ugrottak elő az íróasztalból, majd ismét eltűntek, vagy a polcok melletti képet forgatta el egyetlen apró nyomással, s a mögé bevájt polcokról emelte le, amivel dolgozni kívánt. Valójában maga a titkos szoba is a titkok titka volt, hiszen a jós módszerei nem láthattak napvilágot.

A MÁGUS újra megjelenik

Akkor Nostradamus elővett valahonnan egy kicsinyke tekercset, s ahogy a pecsétjét eltávolította – mert ezt több ízben is föl lehetett törni, bár az, aki értett hozzá, pontosan tudta, ki, mikor, hányszor törte már föl, mert mágikus pecsét lévén, egyrészt mindig visszakerült rá, másrészt megőrizte magán az előző feltörések nyomait -, a vérvörös palástú fa rajzolódott ki a pergamenen, majd életre kelt: a forgószélként kavargó vörös levelekből kilépett a MÁGUS, teljes életnagyságban.

A Jövevény

– Üdvözöllek, barátom! – zendült ércesen mély hangja, s Nostradamus válaszul meghajtotta előtte a fejét.

– Mai találkozónk nem a témaválasztásoddal kapcsolatos – bár, ahogy ti mondjátok, az is megér egy misét -, hanem figyelmeztetni szeretnélek: a Jövevény megérkezett!

Tudom, ó, Máguskirály, a gőzökben kirajzolódott előttem alakja – válaszolt a jós.

– S láttad azt is, mit szeretett volna elérni?

– Ó, igen! Ködökben gomolygott alakja körül, de általam kiválóan kivehetően… azt gondolja, hogy vetélkedünk egymással. Vagy hogy versengünk, s szeretné látni, melyikünk győz…

– Nos, igen, az emberek babonáik miatt úgy hiszik, a mágusok, jósok, varázslók, boszorkák csakis vetélkedhetnek egymással – s hegydöngető rázkódással kuncogott, majd így folytatta:

– Pedig ha tudása, mágikus képességei teljes birtokában volna, tudhatná, hogy a Teremtésben szövedékek, rétegek, időszeletek, ősi és újabb mágikus utak-módok szövik egymást keresztül-kasul, s megvan a rendje mindennek: a békés együttműködésnek éppúgy, ahogy a vetélkedésnek; a békének éppúgy, ahogy a háborúnak; az együttműködésnek éppúgy, ahogy a lázadásnak…

– Nos, igen, de ő még csupán a külsőségeket veszi észre: a háromlábat, a lúdtollat, a pergament, a viaszgyertyát, a titkos kamrát – jóllehet ezek csupán eszközök…

– Jól mondod, kedves jós barátom! Ahogy te Máguskirálynak nevezel, bár pontosan tudod, hogy uralkodó nem vagyok, úgy ő valami félelmetes varázslónak lát engem… – ezzel lebbentett egyet vérvörös palástján, s Amber, a Jövevény teljes testi valójában állott előttük: zöld szemében némi csodálkozás, félelem és mérhetetlen kíváncsiság szikrái sziporkáztak, vörös fürtjei a köntös hullámzására ringtak és hullottak alá, lába pedig földbe gyökerezett, s amúgy éles nyelve megnémult.

A Teremtés titkai

– Nos, jöjj közelebb! – intett a MÁGUS – Hiszen már találkoztunk a mágikus kapuban! A háziállatomat is megsimogattad!

– Az… az a te macskád volt? – kérdezte végre Amber.

– Igen, ahogy a harangvirágok a csengettyűim!

– De nem is volt palotád…

– Nem volt? Hol volt, hol nem volt, előled rejtve volt! Ha újra odatévedsz, majd még megláthatod! – biztatta a lányt a Mágusok Királya. – És most térjünk rá a dolgunkra!

Nostradamus erre a pergamentekercset hajtotta szét, s azon a MÁGUS tekintete nyomán fölvillantak a rétegek: a Teremtés csodái, a korszakok, a mérhetetlen tudás és annak morzsái a korszakokban… A lét hullámzása, amely a máguskapu vérvörös levélpalástjának legapróbb rezdülését is követte, tengerré vált hullámzására, hurrikánként söpört végig és hozott az időkbe változást forgószeleivel…

Amber ámult, Nostradamus értőn bólogatott, a MÁGUS pedig érthetetlen nyelven szavalt, énekelt, deklamált: varázsigéi háborúk és békék hosszú sorait rendezték a Teremtő nyakán lánccá, a korszakokat karpereccé, az idő mágiáját lábbilinccsé…

Varázsigék

S Amber hirtelen értette a váltakozó varázsigék lényegét:

„Az idő tűnő árja
reszkető,
A mágia hold-fátyla
bűverő,
Mi megigézi a Teremtőt
alakká,
Mi bűvöli a Teremtőt
korszakká,
Mi ékíti a Teremtőt
élővé s holttá,
Mi megköti a Teremtőt
idő-bokorrá…

Mert csak megteremtettet
ér a bűverő,
Mert a megteremtett lesz
a megkötő:
Miatta lészen ős-Teremtő
Mágussá ködből,
Érette lészen ős-Teremtő
Jóssá, s jövendöl,
S a kötés értői
értői minden nyelvnek,
Mik korszakok időin
mind aláperegnek,
S elmondják fennszóval
az ősi Titkot:

Nincs megkötés, sem kötött,
ha nincs birtok:
Az teremt, ki nem kötött,
ki nem keres titkot.

Pántlikája bomlik benne
az ős-Titoknak,
Ő az, ki ős-alakja lenge
varázslatoknak,
A Hold mágussá őt érleli,
míg rászitál fénye,
A csillag-idő őt vezeti,
míg rátalál ösvényre,
S benne gyúl ki a Teremtés
ősi-örök fénye…

Csak aki nem keres,
talál rá végre!”

Ez volt a varázsigék, vagy bűvös deklamálás lényege. Ám Amber nem is sejtette, mit kellene ezzel kezdenie.

A fatábla

– Nos, igen, honnan is sejthetné? Nos, itt ez a jósszöveg. Nézz bele, s mondd el, mit olvastál! – húzott Amber elé egy fatáblát Nostradamus.

Amber nem igazán értette: madárlábszerű sorok, oszlopok sokaságát látta, s azt is tudta, hogy fontos szöveg lehet, ám nem értett belőle egyetlen szót, betűt sem.

– Ez azért van, mert akkor fogod érteni, ha a három folyó újra egybefolyik – mondta a MÁGUS, s intésére Nostradamus folyékonyan olvasni kezdte a táblát. Azután másik nyelven olvasott, ugyanonnan, ugyanazokból a madárlábszerű jelekből. Amber kikerekedett szemmel, feszülten figyelt, ám semmit sem értett továbbra sem.

„Majd később többet fogsz tudni!”

– Majd később többet fogsz tudni! – veregette meg a vállát a MÁGUS, s érintésétől Amber agyában fény gyúlt: ez a jóstáblák egyike, s mindegyiken többrétegű jósiratok vannak… Ugyanazt az írást lehet értelmezni több nyelven, s mind mást-mást jelent… De így sem tudta, hogy mit. És persze, hogy ezek a fatáblák őrzik a legtitkosabb mágikus szövegeket: a nyelvek maguk, a recitálás, a dallam, amelyen szól a Mágus ajkán, mind a MÁGUS védelme alá tartozik, hisz ez a Teremtés legősibb mágiája, amely szavakká formálódott valaha… Ám még így sem értette, mit hall.

Csalódás

Viszont egyrészt reménykedett, hogy meg fogja ismerni, másrészt csalódott, mert a MÁGUS és Nostradamus vetélkedőjét, amelyet pedig szempillantás alatt ki is színezett képzeletében, nem fogja tudni elmesélni barátnőinek, ha visszatér, mivel nem történik meg. Nem történt meg a múltban sem, és nem fog megtörténni a jövőben sem…

E csalódás apró barna örvényeket keltett a MÁGUS  vérvörös palástján, s az lesöpörte mindet egyetlen mozdulattal:

– Bizony, kislány, a barátok nem versengnek, nem kelnek birokra, s ha visszatérsz, semmiféle ilyen csodás dologról nem fogsz tudni beszámolni a barátaidnak! Lesz viszont egyéb, amiről részben hallgatnod kell, részben elmondhatod majd. Csak jól figyelj!

A fatáblák Mágusai

S intett, mire a szoba átrendeződött: a tíz fatábla állott a kitágult helyiség közepén sorra, s mindegyikhez egy-egy mágus állt oda, hogy föltárja titkait.

  1. 10. 11., J. W. Cassandra
  • Save

You might like

J. W. Cassandra

About the Author: J. W. Cassandra

I’m a teacher and a registered author either, at Artisjus as a writer and a poet in Hungary. I love forests, butterflies, flowers.

Leave a Reply

0 Shares 26 views
Share via
Copy link
Powered by Social Snap