A dobozlakó | A tudományos fantasztikus történet

14 Likes Comment
tudományos fantasztikus történet
  • Save

J. W. Cassandra: A dobozlakó

– Üdvözöllek a Dobozlakók Földjén, ó, Űrlakó!

– Nocsak! Egy képzett Dobozlakó?

– Képzett vagy képzelt: ez tőled függ, Űrlakó…

– Akkor talán fejtsd ki, mit értesz dobozlakón, ha nem sért a kérés!

– Nos, nem először találkozom űrlakókkal. Amikor első ízben volt szerencsém egyik társadhoz, ő nevezett így, mivel az űr végtelenje, a bolygó tágas tere helyett földlakóként lakásban avagy házban élek társaimmal együtt, s e házak olyanok, mint a szűk dobozok… És végtelen lenézéssel kezelt ezért. De hát ez a bolygó a dobozlakóké, ezért ismétlem: üdvözöllek a Dobozlakók Földjén!

– És mit teszel, ha ártó szándékkal közeledek?

– Előfeltevésem, ó, Űrlakó, az, hogy baráti szándék vezérel téged a Dobozlakók Földjére, ezért valóban baráti viszonyt alakítunk ki.

– És ha én keresztülhúzom ezt az előfeltevést? Meghiúsítom dőre szándékaid, megsemmisítelek dobozostul, földestül?

– Nem valószínű, ó, Űrlakó! Mint látod, nem futottam el rémülten, nem lövöldözök sem rád, sem űrhajódra pánikba esve, és te sem támadsz rám semmiféle, a Földön hatástalaníthatatlan űrfegyverrel… A statisztikák szerint egyébiránt annak valószínűsége, hogy egy űrlakó – és ez részemről a tisztelet jele, hisz nevezhetnélek egyszerűen UFO-nak is – a dobozlakókra támadjon ebben az esetben, amikor utóbbi előfeltevése a baráti szándékú kapcsolatlétesítés két faj között, egy az egymilliárdhoz, azaz a gyakorlatban nulla. Én pedig barátként üdvözöltelek téged. Megismétlem: üdvözöllek a Dobozlakók Földjén, ó, Űrlakó! Tisztelj meg, kérlek, baráti szándékod kinyilvánításával!

– Nahát, ilyen dobozlakóval se volt eddig dolgom, pedig a halhatatlan űr sötét anyagának legmélyére esküszöm, földi dobozlakóhoz mérten halhatatlan létem során már sok mindent láttam, többet, mint amit el lehet mondani…

A dobozlakó fejében e gondolatok muzsikaként zendültek föl: reménykedni kezdett, hogy az űrlakó avagy UFO fölengedi majd űrhajójára, és megmagyarázza neki mindazt, ami érdekli. Hiszen a csészealjat formázó űrhajó a lény mögött villogott vörös fényeivel.

Ám az űrlény száj nélküli arcával, tányér nagyságú szemével, vékonyka karjával-lábával, törékeny, apró testével nem tűnt olyannak, mint aki bárkit – különösen egy dobozlakót – az űrhajójára óhajtana invitálni.

Állt, állt, mozdulatlanul meredt az előtte álló otromba, vaskos testű, lenézett lényre, s csak úgy áradt belőle a hitetlenség: mi ez, valami ostoba tréfa?!

A dobozlakó – azaz az ember – pedig szintén egyre csak állt vele szemben rendíthetetlenül, azt a meggyőződést árasztva magából, hogy végül úgyis minden az ő előfeltevése szerint fog történni.

Végtelennek tűnő idő múlva az űrlakóba apró csodálkozás fészkelte be magát: mi az űr sötét anyagának csudája ez? Gondolatátvitel, akaratátvitel, felsőbbrendűség, rémisztő megjelenés – minden hiába! A dobozlakó ugyanott, ugyanúgy áll rendíthetetlenül végtelen ideje vele szemben és töretlen optimizmus, rendíthetetlen hit sugárzik belőle, hogy végül neki lesz igaza… Az űrlakó csodálkozása immár határtalan, s ez előhívja társait a csészealjból, hisz bármerre menjenek is a végtelen téridőben, ilyet még soha sehol nem tapasztaltak.

Kíváncsisághullámuk magához téríti az űrlakót, s egyetlen láthatatlan hullámmal megakadályozza, hogy társai kilépjenek, védett pozíciójukat föladva. A dobozlakó olyannak érzi ezt a hullámot, mint egy szellőt. Ebből már tudja – főként, mivel korábban is tapasztalta -, hogy többen is várakoznak odabent. Újra megszólal: – Üdvözlöm valamennyi Űrlakót a Dobozlakók Földjén, aki megtiszteli e bolygót látogatásával!

Az űrlény nem hisz a szemének, sem a fülének. Mérhetetlen csodálkozásával fűszerezve éri el első kérdése a dobozlakó elméjét: – Honnan tudod, hogy társakkal érkeztem?

– Ó, Űrlakó, mint viselkedésemből bizonyára láthatod, nem először találkozom űrlényekkel. A statisztikák szerint…

– Elég a statisztikákból! Azt mondd, amit te tapasztaltál!

– Nos, ahogy óhajtod! Dobozlakókhoz mérve elég hosszú életet élek: most vagyok 250 esztendős, és még igen jó erőben-egészségben találsz, amint bizonyára látod is. E hosszú élet alatt sok mindent tapasztaltam, és több ízben volt szerencsém hozzád hasonló lényekkel találkozni. Kezdetben félelem töltött el a puszta látványtól is; természetesen társaim – akik azóta rég porladnak már – fegyvereikkel próbálták meg őket elkergetni, merőben hatástalan igyekezettel. Később – több ilyen találkozást követően – békésebb szándékú társaid föltártak előttünk, dobozlakók előtt némi ismeretet arról, amit a földhöz ragadva soha feltételezni sem volna képes az ember, akit ti dobozlakónak neveztek. Mi pedig szorgos hangyamunkával gyűjtögettük az információkat, rendeztük, felhasználtuk – a végeredmény én vagyok, aki már három, a tiédhez hasonló csészealjat látott. Ám ezt még nem ismerem, ezért tisztelettel felkérlek, mutasd meg nekem! Mindent szeretnék látni és tudni: a felépítését, a működését, mindent…

– Ki vagy te voltaképpen? – hüledezik az űrlény, pedig ez nem szokása. – Hogy merészelsz ilyen arrogáns módon megnyilvánulni?

– Az vagyok, aminek látsz! Ha dobozlakónak látsz, dobozlakó vagyok. Ha embernek látsz, ember vagyok…

– Pimasz fráter! – és közben csodálkozik, hogy ilyen gondolat egyáltalán felötölhet elméjében. – Nem félsz, hogy önteltséged jutalmaként megsemmisítünk? Elég arra gondolnom, hogy pusztulj, és elpusztulsz!

– Nem, ó, Űrlakó! Valaha társaid elmondták az eredetüket: az űr sötét anyagának moccanásából kilövellt a fény, létrejöttek a csillagok, és azok léte végén a robbanás anyagszemcséket lövellt szerteszét. Ezek álltak össze az űrlakókká, akiknek értelme őrzi a csillag-tudást, annak anyagi vonatkozásait; s akik azóta is űrhajóikkal csillagvándorként barangolnak az űr sötét mélységeiben. Kiépített bázisaikat a látható űrben mentálisan védik, ahogy most kapcsolatot is létesítesz velem. És látogatják a csillag-óvodákat, amilyen a Dobozlakók Földje is… hátha magukhoz hasonló intelligenciára bukkannak, mert akkor azok olyan vonásait is elsajátítják, amelyek segítik őket, hogy tökéletesedjenek. Mert semmi sem tökéletes, ami formát ölt…

– Ezt ki mondta neked?

– Az előtted itt járt űrlakók.

– És mit tudsz még?

– Amit ők tudtak, mintegy száz évvel ezelőtt.

– Honnan érkeztek?

– A Cygnus csillagképen túlról, mintegy hatezer fényév távolából… Én Hattyúlovagnak nevezem őket, mivel bizonyára ismered a dobozlakók Lohengrin-történetét…

– Ne rabold fölöslegesen az időmet ilyen sületlenséggel!

– Ahogy óhajtod! Honnan érkeztél, ó, Űrlakó?

– Ha úgy döntünk, hogy tudnod kell, értésedre adom!

Ekkor mindkettőjük elméjében fölcsendül egy csilingelő, vidám hang:

– Hívd meg őt az űrhajóra! Kíváncsi vagyok a dobozlakók tudására! Hátha e hattyúlovagokról is értékelhető tudással tud szolgálni!

Az űrlakó egy pillanatra tétovázni látszott, majd meglegyintette a dobozlakó elméjét:

– Lépj közelebb és kövess!

Azzal elindult a csészealj felé, aminek eddig láthatatlan ajtaja kinyílt, lépcsőszerű fény áradt ki rajta skarlátszínben, arra ráléptek, s az beemelte őket az űrhajóba. Az ajtó hermetikusan bezárult és egyúttal kívülről újra láthatatlanná vált, s az egész űrhajót szürkéskék, sűrű köd lepte el, hogy eltakarja fürkész tekintetek elől.

A dobozlakó pedig követte az űrlényt, és meglepődve látta, hogy az űrhajó belső tere jóval nagyobb, mint a külseje alapján feltételezhető. Ám e meglepődését álcázta más gondolatai segítségével, hiszen gondolatátvitellel kommunikáltak egymással, s nem lett volna szerencsés, ha bármi jelét adja gyarlóságnak. Csakhogy e lények mégis észrevették az aprócska felvillanást.

– Nocsak, Dobozlakó, szóval meglepődtél? – érintette meg elméjét vezetője kérdése.

– Ó, nem, pusztán előfeltételezésem nem vált be.

– Mit feltételeztél?

– Azt, hogy szűkre szabott hely fogad, ahol mindenbe beleütközhetek…

– Ó, csak nem hőskorotok űrhajói nyomán ítélsz? Amikor fekve utaztak a Holdig és vissza úgy, hogy nem volt egyetlen négyzetmilliméternyi helyük sem az előírt mozdulatokon túl másra?… Mi csillagvándorok vagyunk, az űr sötét mélyeibe merülünk alá, végtelen vándorlásunkat röpke pillanatokra szakítja meg egy-egy bázis, célpont vagy anya-bázis meglátogatása. Természetes, hogy helyre van szükségünk. Ezt biztosítják többek között az űrvárosok, amelyek repülnek az űrben és a rajta élők anya-bázisát alkotják. Bonyolult a vezetésük, az emberek, azaz ti, csökevényes értelmű, érzelmek túltengése által befolyásolt szerencsétlen lények soha föl nem fognátok!

– Elég! – rezdült a vezető hanglenyomata, ezúttal érces tónussal. – Vezesd elém a dobozlakót!

S a dobozlakó egy másik űrlény előtt találta magát, aki valamivel törékenyebbnek tűnt a kommunikátornál és a testőr-űrlényeknél, akik körülvették.

– Meg szeretnék tudni tőled mindent, amit csak tudsz, ám nem erőszakkal, mert akkor az információk tévútra vezetnek. Fölajánlok neked egy alkut, Dobozlakó, hogy lásd, az UFO-k vagy űrlények is lehetnek nagylelkűek. Ajánlatom értelmében te elmondod, amit tudsz: hányszor, hol, milyen űrlényekkel találkoztál, honnan érkeztek, hogyan folytak le a találkozások, milyen ismeretekkel rendelkezel ezeknek köszönhetően – egyszóval amit csak tudsz, adj át nekünk! Cserébe megmutatom neked az űrhajónkat, föltárom a működési elvét – amennyire ez lehetséges -, megismertetlek technológiánkkal, és megtanulhatsz dimenziót átlépni.

– Köszönöm, ó, Űrlény! Amint látom, te vagy a vezető. Ha nem bánod, a technikai ismereteken túl rólatok is szeretnék megtudni mindent, amit csak lehet.

– Szóval alkudozni próbálsz? Nem vagy abban a helyzetben, Földlakó, hogy feltételeket szabj, alkudozz, engedményeket csikarj ki – ugye, tudod?

– Tudom, ó, Űrlakó, mégis, szükségem van ezen ismeretekre is… Nem öncélúan kérem: tökéletesíteni szándékozom az emberi fajt, a dobozlakókat, mert e hosszú élet, melyet nekem ajándékoztak, e célt szolgálja.

– Nos, alapvetően minden értelmes lény célja ugyanez. Ezért nem bánom, a fontos dolgokat megosztjuk veled. De csak a dobozlakók tökéletesítése lehet a célod! Követjük ténykedésed távozásunk után is, s ha bár csak jottányit is eltérsz ettől, visszatérünk, ám akkor megtorlással, nem békével!

– Rendben van, Űrlakó! Elfogadom a feltételt. Cserébe egyet kérek: ha bármiféle vizsgálatnak akarsz társaiddal alávetni, előtte jelezd, s a vizsgálat eredményét fogadd el, ne próbálj változtatni rajta, különben kudarcot fogok vallani, attól tartok…

– Nos, legyen, bár elég különös kérés.

S a dobozlakó elé egy kényelmes szék termett a semmiből, az űrlény pedig intett, hogy üljön le.

– Köszönöm, de csak akkor ülök le, ha te is helyet foglalsz.

Ekkor az űrlény elé siklott egy alkalmas ülőke, s letelepedvén, elkezdte a kikérdezést:

– Nos tehát, Dobozlakó, hány ízben találkoztál űrlényekkel kétszáz évnyi életed folyamán?

– Kétszázötven… Mintegy húsz alkalommal.

– Az lehetetlen, ilyen sűrűn az űrlakók nem látogatják a dobozlakókat!

– Mégis. Eleinte…

– Hány alkalommal találkoztál ellenséges lényekkel közülük?

– Tizenhat, vagy nagyvonalakban…

– Tehát mintegy harminckét százalék.

– Negyven százalék, mivel kétszázötven éves vagyok.

– Lényegtelen.

– Nekem nagyon is lényeges.

– Hogyan találkoztál baráti érzelmű avagy semleges űrlényekkel? – tette hallatlanná a pimasz helyreigazítást az űrlény.

– Űrállomáson dolgozom immár százhatvan éve, és annak közelében létesült egy támaszpont, ott szoktak leszállni a békés szándékú űrlények.

– Egyedül voltál?

– Nem minden esetben. Legtöbbször egyedül. Sajátos álcázási technikájukkal elérték, hogy egy lélek nem sok, annyi se legyen közel s távol. Hiszen őrkutyáink is vannak a hangárok körül, nem beszélve a felfegyverzett őrökről, ám ilyenkor senki nem látott, nem hallott semmit, és a legéberebb kutya is az igazak álmát aludta. Viszont én éber voltam…

– Nos, igen, ez a sajátos elmetrükk, amely szokásos az ilyen esetekben… Honnan érkeztek ezek a békés szándékú lények?

– Mint említettem, a Hattyú csillagkép mögül mintegy hatezer fényév távolságból. Elmondásuk szerint a Cygnus X-1-et használták bázispontként a gömbháromszög-számításokhoz. Ámbár nem értettem, ha a Cygnus X-1 fekete lyuk, hogyan lehetett bázispont. De azt a felvilágosítást adták, hogy nem ott közlekedtek, csupán számításokhoz használták. Végül is erről neveztem el őket…

– Jó, ezt egyelőre hagyjuk. Milyenek voltak e lények?

– Nálatok magasabbak, karcsú, kecses mozgású űrlények: mintha úsztak vagy repültek volna; hosszú nyakuk kecsesen ívelt, fejformájuk hosszúkás, karjuk-lábuk vékony; gondolatátvitellel kommunikáltak. Véleményem szerint annak valószínűsége, hogy ne gondolatátvitellel kommunikáljanak a bármifajta űrlények,…

– Állj! Ez lényegtelen! Mi vagy te? Statisztikus?

– Nem. Űrtechnikus. De a mi űrállomásaink kezdetleges alakulatok…

– Világos… Milyen volt a Cygnus X-1 – nevezzük így őket – lények űrhajója?

– Az űrhajó csészealj jellegű volt, de fegyverekkel tökéletesen fölszerelve. És valamiféle kutatóállomás volt rajta.

– Ezek szerint jártál benne.

– Igen. Sajátos helyiségüket leginkább labornak nevezném: vérvételre, bármiféle vizsgálatra alkalmas felszereléssel, kísérletezésre szánt lényekkel, repülést kutató részleggel is rendelkezett.

– Megvizsgáltak téged is?

– Igen, ó, Űrlény. Felmérték a teljes testi valómat, az érzelmi és értelmi intelligenciámat, a mentális képességeimet, a tudásszintemet, a problémamegoldó képességemet. Végigpásztázott egy halvány fénysugár, letapogatott, fuvallatként átjárt, majd a végeredményt számsorok és jelek kombinációjaként jelenítette meg a levegőben, amit egy másik átvett onnan, tovább fújta, s a végén közölték, hogy alkalmas vagyok egy kísérletükre.

Akkor beemeltek egy fénytestbe, amely különböző színű fényeket bocsátott ki forgás közben, alakja is folyvást változott, s én vele változtam. Hol téglatest volt, hol gömb, kúp, henger, csonka alakzat, piramis, majd végül egyetlen fénypont. S amikor a fénypont kinyílt, ismét önmagam voltam, azaz a megújult önmagam: a félelem árnyéka is eltűnt belőlem, a létezés legnagyszerűbb egysége tölt el azóta, és képes lettem, mint látod, erre a mentális kommunikációra. Valamint előre tudok bizonyos dolgokról, eseményekről, és ha kell, beavatkozhatok. Ha nem, hagyom a dolgokat maguktól alakulni. Legtöbbször az utóbbi történik…

– Hmm… Amit elmondtál, az valóban így történt, mert látom az elmebeli változásaidat, a hullámokat, melyek az agyadból kiáradnak. Hallom és látom a képeket, melyek emlékként vésődtek agyadba. Ezen a szinten nem lehet hazudni. Tehát keresztezték a békés szándékú űrlények mentális képességeit a tieiddel. Ezért nem féltél tehát, így már érthető! További hasonló élmények?

– Az Orion-lények… Mintegy hatvan éve történt, hogy ehhez a helyhez közel leszállt az űrhajó. Az Orion-lény szuper-intelligens volt, de érzelmek híján, hideg, mint az űr sötét áramlatai. Viszont mindent tudott. Az űrhajója kör alakú szelvényekre tagolódott, mintegy emeletes körök szintjeire; ha jól emlékszem, hat szintből állt. Voltak kisebb és nagyobb méretű szelvények, tökéletesen illeszkedtek egymáshoz: legfölül volt a legnagyobb átmérőjű, legalul a legkisebb, s ezek egymásba tudtak behúzódni, míg végül egyetlen széles korongot lehetett csak látni, amely fényeket bocsátott ki és spirálisan forogva repült. De tudott egyenesen is. Végül egy pontban eltűnt – vagy megjelent, s ilyenkor forgott a saját középpontja körül.

– Igen, tudunk róluk. Mi történt a találkozón?

– Nos, megmutatták az űrhajót belülről, és azt mondták mentális kommunikációval, hogy képesnek kell lennem rá idővel, hogy irányítsam. Ezért a vezérlőteremben egyfajta kiképzést is kaptam. Több ízben visszajöttek, és több alkalom során tanultam meg a fény-vezérelt és az elme-vezérelt űrrepülés technikáját. Áttöltötték a tudnivalókat az agyamba, ha szabad így mondanom. Apránként, hogy ne legyen zavaró. Azóta álmomban időről időre az Orionra tartok azon az űrhajón.

– És el is érkezel oda?

– Néha. Olyankor továbbképzésben részesülök, ha szabad így mondanom. De olyan űrhajót én nem vagyok képes alkotni.

– Azt látom. Nem baj. Volt-e még valamilyen hasonló találkozód a békés űrlényekkel?

– Ez a harmadik, mert ami még lehetett volna, meghiúsult.

– Mi történt?

– Az előrelátás a megfelelő találkozási ponthoz vezérelt a sivatagba, ahol is várakoztam az űrlényekre, ám egy konvoj katonai terepjáró is arra járt, épp amikor az űr-erőd ereszkedni kezdett. Azonnal tüzet nyitottak az űr-erődre, amely viszonozta is azt. A fény, amely lecsapott a konvojra, szemmel alig látható gyors villanás volt, ám az egész konvoj párává változott… Még a gépkocsik is, a fegyverek is, minden. Kiégett gödör tátong csupán a helyén. A „mikrohullám-incidens” néven került a titkos katonai jelentésekbe, azóta sincs magyarázata.

– Mégsem félsz?

– Nem, mert az egység-érzet felülmúlja az esetleges félelmet. Az egység akkor is fennáll, ha látszólag nem létezik…

– Nos, most hagyjuk a filozófiát, szorítkozzunk a tényekre!

– Nem tudom megmagyarázni még önmagamnak sem. De a fényvillanás elkerült engem, arra nem terjedt ki, ahol én várakoztam. Ráadásul elkerültem onnan egy szempillantás alatt, majd vissza. Akkor már csak a gödör és az irizáló párafelleg várt… A katonai felderítők sem tudták azóta sem megmagyarázni. És történt még…

A kommunikátor szeme villogott, és ez nem sok jót ígért.

– Hogyan lehetséges, hogy kétszáz év alatt ennyi mindent tapasztaltál? – kérdi végül.

– Kétszázötven. Egyébként azt nem tudom. Elmondhatom a legutóbbit?

– Hagyd, hadd tárja föl az emlékeket! – avatkozik közbe a vezető.

– Az utolsó volt a legkülönösebb. Megjelent a megérzett helyen és időben: a semmiből bukkant elő hirtelen egy egész város, amely repült. Hatalmas alakja betöltötte az égboltot, ragyogása elhomályosította a napot. Lassan ereszkedett alá, és a talaj fölött mintegy háromszáz méter magasan lebegett. Azután fénycsóva vetült ki belőle, s azon át a földre pottyant három űrlény. Ők nem voltak túl magasak, csupán három méteres lények. Zömökebb óriások, mint a legtöbb űrlény. Fényjelekkel hívtak közelebb. Bizonyos távolságból a fény megálljt parancsolt nekem, ezért megálltam.

– Milyen fény volt? Honnan tudtad, mit akar ez a fény?

– Olyan vakító fénysugár, hogy alig bírta a szemem. De hogy miféle, arról ennél többet nem tudtam. Az akaratát vitte át valahogy az elmémbe, és az ott változott beszéddé, vagy hát én így éreztem.

– És az űrlakók?

– Ők mentálisan kommunikáltak, akár a többi, vagy akár ti.

– Mi történt, amikor megálltál?

– A vakító fény letapogatott, átvilágított, azután belém égetett valamit, amit éreztem ugyan, de nem fájt.

– Mi volt az?

– Valami irányzék, vagy hasonló. Ebből megtudtam, hogy ők a repülő várossal a civilizációk fejlődésének őrei, nem csupán a Földön, hanem más világokban is.

– Közelebbről?

– Az űr békéjének őrei, a változások őrei. És irányítói. Valamiféle kozmikus tervet követnek, aszerint tartanak fenn, juttatnak spirális ciklusuk végére hamarabb vagy később bizonyos civilizációkat. Ők a Kozmikus Terv Őrei. A központból küldték őket, amely rejtett. Az űr sötét anyaga rejti, de pontosabbat nem tudok. Vannak más hasonló lények is, akik néha megtámadják ezeket az Őröket. Kozmikus csatáik lenyomata civilizációk keletkezése és bukása itt a Földön, egyes dimenziók megnyílása, mások bezárulása az űrben. De hogy ez milyen törvényt vagy szabályt követ, azt nem tudom.

– Igen, ez világos az agyad mintázatából. Láttál ilyen űrlények közti csatát is?

– Nem, csak amit elmondtam.

– Nos, most átvizsgálunk, és ha alkalmasnak ítélünk rá, akkor átalakítunk és megtanítunk téged bizonyos dolgokra.

Azzal a dobozlakó egy laborban találta magát az űrhajón, amely eleddig nem nyilvánult meg. Itt egy vizsgálóasztalon feküdt, amelyhez eltéphetetlen erővel szögezte valamilyen erőhatás, és elkezdődött a vizsgálat. Öntudata kialudt, akár a gyertyaláng a szélben, s amikor ismét magához tért, némi csodálkozással tapasztalta, hogy ismét megváltozott. Elsősorban elmeállapota újult meg: tudta, hogy ezek az űrlakók a Mátrix küldöttei. Tudta, hogy valójában csupán kivetülés a háromdimenziós test, amit lát belőlük, mert a valódi lények a Mátrixon léteznek, mégpedig az euklidészi térben, s a filozófia mindhiába keresett szilárd pontja ott létezik, az vezérli őket. – És immár engem is – gondolta. A gondolat csupán enyhe csodálkozást keltett benne, ám nem rendítette meg. Tudta, hogy ezek a Mátrix-lények fogják össze a Galaxis-szerte kóborló űrvándorokat; hogy ezek a lények szabályozzák a Mátrixról az egész látható és nem látható univerzumot minden megnyilvánulásával együtt. És már ő is részesévé vált… Tudata összekapcsolódott a Mátrix-lények tudatával, a látható világegyetem csillagaival, az űr sötét áramlataival, a téridővel és magával a Mátrixszal. Tudatában színes, fénylő kaleidoszkópja kavargott a csillagoknak, a szimbólumoknak, amelyek törvényként élnek a megnyilvánuló lényekben, és mindannak, amelyből a látható világegyetem összetevődik. Ezen felül a Mátrix gyöngyházfényű derengése vonta be elméjét, járta át, és magába fogadta őt, akár a tenger.

Ekkor rádöbbent, hogy a világ visszavonhatatlanul megváltozott: a béke, az egység állapota felé fordult, s ő ennek itt a letéteményese. Mire végiggondolta, az űrhajó az űrlényekkel eltűnt, s ő a Végtelen Vándoraként útra kelt, hogy hirdesse e tudást Föld-szerte…

A csillagok pora alkotta elméjét, azok titokzatos kombinációja, szimbólumai, amelyek a Mátrixból keletkezett álom varázslatos szépségű, lebilincselő kibontakozását benne tették lehetővé: amíg mint dobozlakó, él, amíg mint Végtelen Vándora, lép, a világ-látomás folyvást a tökéletesedés felé bontakozik ki, mint az álom. S ha fölébred, ő a letéteményese az űr sötét áramlatainak, a látható univerzumnak, a csillagpor-álomnak és a tökéletesedésnek.

Mert mindenkor van valaki, aki ezt a kiváltságot megkapja, az ő álma pedig a világ…

 

02. 25., J. W. Cassandra

tudományos fantasztikus történet
  • Save

You might like

J. W. Cassandra

About the Author: J. W. Cassandra

I’m a teacher and a registered author either, at Artisjus as a writer and a poet in Hungary. I love forests, butterflies, flowers.

Leave a Reply

0 Shares 885 views
Share via
Copy link
Powered by Social Snap