J. W. Cassandra: A Fa
(Ritika Nahata barátnőmnek ajánlom születésnapjára)
– A fák ott állnak, ahova gyökereztek. Állnak és lombjukkal árnyat tartanak, tavasszal virágba borulnak, nyáron gyümölcsöt érlelnek, ősszel lombsátruk színes kavalkádként pereg alá, és az avar védi a talajt, télen ágkarjaik zúzmara- és jégcsapdíszt öltenek, pihe-puha hólepelbe burkolóznak. És téli tüzelőt szolgáltatnak… Etetőt a madaraknak, erdei vadaknak; kerítésanyagot, bútornak valót, miegymást. Ahogy önnön virágaikban nem gyönyörködnek, gyümölcseiket nem ők maguk élvezik, hanem mindezekkel méhek, rovarok, férgek, madarak táplálása a dolguk; ahogy odút adnak a mókusnak, fészket a madaraknak, tüzelőanyagot az embernek, az mind azt az egyetlen célt igazolja létük számára, ami a legnemesebb: a szolgálatot. Lehetővé teszik létükkel miriád apróbb-nagyobb lény létezését, cserébe a megfelelő talajra, a napfényre és a tiszta vizű esőre van csupán szükségük. No meg a légkör szén-dioxidjára, amit belélegeznek megfásult pórusaikon át. Cserébe oxigént adnak, ami mindazon apróbb-nagyobb lény létezésének alapja, melynek oly sok mindent nyújtanak ezen felül… Ó, igen – gondolja a Fa -, voltaképpen az egész élet nekünk köszönhető, s ezt nem tudja e miriádnyi apró lény közül egy sem ̶ kivéve az embert és minket, fákat… Csak azt nem értem, miért nem hagy föl értelmetlen pusztításunkkal?!
S bozóttüzek izzanak, majd harapódznak el, szörnyeteg gépek, monstrumok dübörögnek a bolygó tüdejét adó erdők kiirtására, életük virágában lévő, erőteljes fák dőlnek döngve a talajra sorra, a föld rázkódik, remeg…
Tiltakozása hasztalan, ahogy a fészkük fölött rikoltozva köröző madaraké, a menekülő őzeké, szarvasoké, mókusoké is… Az ember süket és vak: irtja az erdőket, hajszolja a hasznot…
– Tudtam, hogy ez lesz a vége! – gondolja a Fa szomorú beletörődéssel, hisz mi mást is tehetne?
