És nem figyelmeztethette a törzsére fejszét fogó embert másként, mint nyöszörgéssel, s ág-karjaival villámért fohászkodott: hasítsa őt ketté, hogy állva halhasson meg! Mert ez a jutalom a fa élete végén: ha állva halhat meg, nem élt hiába…
Ám a villámcsapás késett, s a Fa kidőlt. Pusztán kihunyó tudata érzékelte még, hogy fa-testvéreit is elérte ugyanaz a végzet, s az ítéletidő megérkezett…
Mert minden mulandó, csupán a körforgás örök. Mert minden mulandó, ám a változás örök: ha a körforgás embere végül valaha változik, változnak a létkörök… Hogy ez hogyan és mikor következik be, azt a Fa nem tudta: fa-léte emlékei nem utaltak rá. Mégis biztos volt benne, hogy eljön…
S a Fa sóhajtva megadta magát sorsának: alámerült, hogy előbb a tőzeg, majd a lignit lassú, fojtó évmilliók során létrejöhessen.
- 01. 27., J. W. Cassandra
