Ábránd
Az apró mag ábrándozott: – Ha majd igazi, hatalmas fenyőfa leszek, csodámra fognak járni! Sudár, eget ostromló törzsem, örökzöld ágaim, csodaszép zöld ágam vonzza majd mindenki tekintetét…
S azután a kis magonc aprócska fává, majd kis fenyőfává fejlődött. A valóban égig érő, sudár fenyő, amelynek árnyékában meghúzódott, így biztatta: – Ne az egek ostromlása lebegjen a szemed előtt! Lehet, hogy az erdő része maradsz. Lehet, hogy a Föld tüdejét alkotó fatestvérek egyike leszel. Az is elképzelhető, hogy karácsonyfává választanak egy szép napon…
„Karácsonyfa?”
– Karácsonyfa? Az milyen?
– Örömhozó, fényünneplő, szeretetteli, csodaváró és csodát hozó ünnep, melynek középpontja a karácsonyfa: csillogó-villogó díszeivel a mennyei csodát lopja az emberek szívébe, lámpácskáival a mindent elborító sötétség legsötétebb mélyén a fényt, az ünnepet csempészi a szívekbe. Hogy örülni tudjanak, hogy ne feledjék: a remény mindig él, ahogy a szeretet is, amely melengeti a világot és dajkálója milliárdnyi létformájának…
– És ha nem választanak ki?
Sóvár vágy: karácsonyfává válni!
– Akkor a lények számára létfontosságú tiszta levegő létrehozóinak egyike lehetsz! Az is nagyszerű, nemes feladat!
De a kis fenyő karácsonyfa akart lenni. És míg minden sötétséghozó decemberben várta szívszorongva, hogy őt is kiválasztják majd végre, még nem sejthette a szomorú valóságot: aminek kezdete van, egyszer mindenképp vége is szakad. És egy szép napon kiválasztották: törzsére fejszét fogtak, minden egyes csapása alatt némán sikoltott, ám a ha hangosan sikoltozott volna, se hallotta volna az ember, mert akinek a szíve kemény, annak a füle süket, a szeme vak… És kivágták a kis fát, aki most már csak abban reménykedhetett, hogy valaki majd karácsonyfának szemeli ki őt. Szívszorongva leste az embert, aki odalépett hozzá a fenyőlerakatban: hátha majd elviszi… De a napok múltak, az emberek egyre-másra másik fát választottak magunka és ő ott szomorkodott a lerakatban. Míg az ünnep reggelén megállott előtte egy láb, s az ember rámutatott:- Ezt a formás kis fát kérem!
Díszbe öltöztetve
Azután egy lakásba került, ahol az ember egy nehéz talpba faragta be törzse alját, ami fájt neki nagyon, ám az öröm, hogy karácsonyfa lesz belőle, feledtette vele a kínt. És a férfi beállította a nehéz talpba. Majd jöttek a fiatal felnőttek, akik szaloncukrokat, apró égőket, csodaszép, csillogó-villogó aranyszínű, sárga, piros, zöld, behavazott kéklő, sziporkázó gömböket aggattak ágaira, s csillagszórókat csavartak a végükre, majd boákat engedtek végig a roskadozó ágkarokon: mint egy palástba öltözött király, úgy magasodott a kis fa a család fölé, csúcsdíszén havas hegycsúcsot idéző fehérség szikrázott, s ő szinte elalélt boldogságában, amikor alá rakták a gyerekeknek szánt ajándékcsomagokat, majd meggyújtották a csillagszórókat. Csak úgy sziporkáztak, valóban, mint földre szóródott megannyi apró kis csillag! És csengettyű szólt, s a gyereksereg lármásan beözönlött, majd elénekelték az összes csodaszép karácsonyi éneket, s angyalok zengtek hozzá a magasságból, amit azonban ők nem hallottak, csak a karácsonyfa gyönyörködött szólamukban.
Megcsúfolva
És az öröm kitartott, bár a szaloncukrok megfogyatkoztak: díszei csillogása egyre kopottabb lett, s egy napon a korábban feldíszítő kezek most megfosztották díszeitől: leszedték a színes, csillogó gömböket, a boákat, az égőket, csak üres szaloncukorpapírok lengtek árván rajta. És az egyik gyerek – talán véletlen, talán szándékosan – bele is rúgott. Majd vita következett, hogy mi legyen a sorsa: a szemétledobó, a szeméttelep, vagy egyszerűen csak hajítsák-e ki az utcára… Végül az ember, aki kiválasztotta, megfogta, levitte az utcára, és ott nekitámasztotta a betonjárda szegélyének: kit érdekel, mi lesz vele…
Haldoklásának hervadó illatfellegébe bújva
S a díszeitől fosztott karácsonyfa ferdén ráhajolt az íves betonszegélyre, fejét haldoklásának hervadó illatfellegébe burkolva, hogy legalább azt rejtse a kíváncsi szemek elől… Ám nem voltak és nincsenek kíváncsi szemek: a haldokló – valaha gyönyörű, boldogságot, csodát hozó – karácsonyfa senkit nem érdekel. S ő azon tűnődik egyre, hogy ha ily rövid a boldogság, a csoda, a szeretet ideje, akkor egyáltalán miért kell ünnepelni azt. Hisz a karácsony csak pár nap! De a lények minden nap itt élnek körünkben, minden nap igénylik a megtartó szeretetet, akárcsak a levegőt! Akkor hát miért kell kivégezni az ártatlan fenyőket, akik a bolygó tüdejének apró, de lényeges sejtjei? Ki az, aki a döntést meghozza: ez értékes, az meg értéktelen? Milyen jogon ítélhet az ember? Mi hasznosat teremt meg kérészéletű élete során? Mi haszna a csodavárásnak, ha azután elfeledik a csodát? Ha nem élik meg minden nap valami alkotó, értékteremtő munkájuk során? S mi vár most őrá és megszámlálhatatlanul sok sorstársára?
Árulás!
Kérdései záporára azonban ember nem válaszol. S nem is a halál fáj: az árulás! Mert akik a karácsonyfa fényének örvendeztek, most úgy mennek el mellette, mintha sosem létezett volna. Mert pillanatnyi örömeik hajszolása közben mindegyre elfeledkeznek azokról, akik ezeket az örömöket akár önnön feláldozásukkal is, de lehetővé teszik számukra.
S a kis fenyő, aki röpke időre karácsonyfaként lophatott egy család szívébe csodát, fényt, boldogságot és szeretetet, most szemétként kidobva, sorsára hagyva, benzingőzben fuldokolva, végtelen közönyben haldoklik, végleg magára hagyottan. Haldoklását csupán emlékei aranyozzák be: valaha karácsonyfa lehetett, aki boldogságot lopott a szívekbe a fény, a tiszta, mennyei szeretet ünnepén…
- 01. 10., J. W. Cassandra
