J. W. Cassandra: A szócső
Az író és költő rendkívül büszke volt magára: elvégre nem akárki, hanem elismert – meghatározó irodalmi körök által befogadott – író és költő!
Igaz, verseskötetei jobbára könyvtárak polcain porosodtak, novelláskötetei fanyalgó irodalomkritikusok tirádái mellett egyetlen árva visszhangot sem keltettek, meséi – ő aztán csak tudta! – gyönge fércművekké sikeredtek csupán, regénykísérletei művészien megszerkesztett szövegükkel – amely a lényeg! – még saját maga számára sem jelentettek semmit, író-olvasó találkozókon, ankétokon a meleg köszöntés és ajánlás szövegei után azon törték fejüket a szervezők, nem kellett volna-e inkább biliárd- vagy pókerpartit hirdetni, arra legalább valaki benézne – mégis mindezen apró bosszúságok ellenére ő koszorús, díjat kapott, irodalmi berkekben elismert költő-író…
Bár a díjátadás utáni bálon minden beszélgetőpartneréről kiderült, hogy:
- vagy nem olvasta az ő művét (műveletlen, tahó);
- vagy olvasta, de – sajnos, bocsánat, mea culpa (ez művelt olvasó) – nem emlékszik;
- vagy emlékszik, de: mit akart kifejezni azzal, hogy…; ha nem sérti meg a kérdés, mert ő sajnos nem értette, vagy esetleg rosszul értelmezte (itt bocsánatkérő szemlesütés, pillarezgetés, félmosoly, félrenézés következett, kinél-kinél vérmérséklete szerint)…
– Na igen, mit várhat az ember az ilyenektől! – legyintett a költő és író. Majd hozzáfűzte gondolatban: – Tényleg, mit várhat? Hiszen ők azok, akik legalább olvassák a kortársak műveit. Hát akkor mit tartsunk azokról, akik nem is olvassák, nem is érdeklődnek?
Pedig Kovács Pistu (volt óvodai, zeneiskolai, edzőtermi, iskolai társ; ahogy tetszik, a megfelelő behelyettesítendő) milyen tehetségtelen, nem tud még beszélni sem, stílusa? – az sosem volt, miért épp most volna? Helyesírása is kevesebbet ér a nullánál, na igen. Díjat sem nyert, irodalmi berkekben meg sem említik, mégis hegyekben áll a könyve a boltokban, ahányszor kiad, s napok alatt elkapkodják! Viszik, mint a cukrot! Pedig szemétkönyvek, hiszen csupa érzelgés, nyavalygás, lám, a „Mircus-pircusok emlékezete, avagy macskakönyv” című sületlensége is pillanatok alatt hogy elfogyott! És a dedikálás! Egymás sarkát taposták az öreglányok, ezerfelé futott a ráncköteg az arcukon, ahogy vigyorogtak a boldogságtól, pedig milyen kopasz már ez az Pistu! És a kopasz foltra ráfésül keresztben három hajszálat – csak nem képzeli, hogy ezzel leplezheti? Hiszen csak a vak nem látja, no meg a bájvigyorú öreglányok…
Az ő standja meg üres… Na, de majd tesz róla!
Hazatérvén, ledobta magát a heverőre. Kis ideig törte a fejét, majd az íróasztalhoz ült, a szövegszerkesztő mellé. Hátha felötlik valami, mert úgy tűnik, a Hogyan törjünk borsot a főnök orra alá? című bohózata sem talált értő olvasókra.
Toll, papír,… tollszárrágcsálás… ötlet, Ötlet, ÖTLET, ÖTLET!!! Ez kell!
Üres tekintettel bámul a tükörbe, mit sem látó szemmel.
Hosszú-hosszú ideje bámulja tésztaképét, ütődött, gutaütésre hajlamos, lilás-szederjes arcát, lélektelen tekintetét, amelybe legföljebb ha az irigység beköltözése lop némi életet a szemben lévő tükörben.
S egyszer csak valami jelenésre figyel föl: a tükörben tejszerű folt támad, olyan parányi, mint egy üveggolyó, majd szétterjed, nő, egyre növekszik, s mire föleszmél, egy átható tekintetű, tiszta arcú lény nézi őt onnan. Egy szellem.
A költő és író egyetlen szempillantás alatt tökéletesen magához tér.
A szellem közben végleges formát ölt: sem nem nő, sem nem férfi, viszont érezni rajta, hogy hatalma van.
– Ha szeretnéd, ha valóban, igazán szeretnéd, hogy író és költő légy, olyan, aki csodálatos dolgokat ír meg, akkor segíthetek neked… – szólítja meg.
– Hogy-hogy-hogyan? – dadog az író félelmében. – Ki vagy te?
– Én az Ihlet vagyok –leheli a lény a tükörben. – Van néhány írásod, amely egészen jó. Például a Vacak áruk polca című gyűjteményed nem rossz. Ha akarod, tégy egy próbát! Én segítek, s te megírsz valamit, amit sugallok. Ha a mű megfelel, továbbiakat is írhatsz, sokkal-sokkal jobbakat, mint az első. S akkor valódi művész, igazi író és költő leszel. De ne feledd: ha alkut kötsz velem, csak azokat írhatod meg kiadásra szánva, amelyeket én sugallok neked! Amint mást próbálsz kiadni, nem segítelek többé sosem! Áll az alku?
Az író-költő olyannyira sóvárogta az elismerést és az olvasóközönség dicséretét, olyannyira szeretett volna dedikálni, híres lenni, hogy belement az alkuba.
Akkor az Ihlet szelleme megszállta, s olyan csodaszép, muzsikáló nyelvezetű verset írt segítségével a költő, hogy beleremegett a gyönyörűségbe, ahogy befejezvén, elolvasta. S az alku megköttetvén, a szellem így biztatta őt:
– Írsz ezeknél majd még sokkal csodálatosabbakat is, meglátod, minden műnemben és műfajban, s koszorús költő, iskolát teremtő alkotó, valódi művész lehetsz! Csupán ne feledd: csak az ihletett műveket adhatod ki, s csupán azokat közülük, amelyeket én engedélyezek!
A költő alig hallotta a figyelmeztetést, olyan türelmetlen láz égette még több, még tökéletesebb alkotás, az opus magnum létrehozási lázában, pedig talán jobban tette volna, ha odafigyel.
Az Ihlet pedig eltűnt a tükörből.
Történt, hogy az írót egyre-másra lepték meg a jobbnál jobb, érdekesnél érdekesebb ötletek: írt színdarabot, mesét, regényt, verset, azoknak is több műfajában alkotott; novellát, kisregényt, esszéket – tehát az Ihlet a tükörben igazat mondott azon az éjjelen, amelyen megjelent.
Az általa sugallt művek egytől egyig magvas gondolatokkal, elgondolkodtató mondanivalóval, gazdag képanyaggal kényeztették az olvasókat, akik ettől kezdve minden ankéton tolongtak, a könyvespolcokról azonnal elkapkodták a könyveit, a kiadók versengtek érte, darabjait több ízben műsorra tűzték a színházak, műveit a világ legismertebb nyelveire sorra-rendre lefordították, regényeit megfilmesítették…
A hírnév, a dicsfény, a pénz, az elismerés, az elit íróklubokba való beválasztás azonban nem tette elégedetté az írót és költőt, mert úgy érezte, mindaz, amire az Ihlet rábólint, hogy megjelenhet, mit sem ér. Sem semmiféle műfaj, sem semmiféle alkotása nem ér föl azokkal, amelyeket betegen, lázban égve, sebesre kopott ujjakkal szántott a papírra, mert a szövegszerkesztőn a gépelés túl lassú az ihletett szárnyaláshoz képest, s minden kiadható műve művészi színvonala, mondanivalója eltörpül azok művészi értéke és azok mondanivalója mellett, amelyeket fölöslegesen írt meg, hiszen csak ő ismerheti, no meg néhány bizalmas barát – a nagyközönség soha. ‑ Pedig az volna az igazi! – gondolta.
– Ne próbáld meg! – figyelmeztette komoran az Ihlet szelleme a tükörben.
De az író és költő kiadta Az Ihlet Szelleme és a művészet című filozófiai regényfolyamát, mert úgy érezte, ez a fontos.
– Tudod, úgy érzem, én csak szócső vagyok! – sóhajtotta az Ihletnek, aki egyre csak komoran, összehúzott szemöldökkel nézte a tükörből.
– Ha nem sugallsz nekem műveket, majd írok magam! Hiszen író vagyok, művész! Nem akarok többé szócső lenni! – vágta oda pökhendin.
– Ahogy óhajtod! – s az Ihlet eltűnt a tükörből.
Az író és költő pedig valóban megpróbált önmagától létrehozni valamit. Tollszárrágás… firkálás… ötletvárás… semmi. Semmi. SEMMI. Fölnézett. A tükör vakon meredt rá és néma maradt.
Az olvasók csalódtak az íróban és költőben: amit véres verejtékkel kiizzadt magából, félresikerült; a versek elvesztették formájukat, kifordultak önmagukból a szavak, a mondatok szétestek és többé nem álltak össze. A jelzők, a határozók, a szófordulatok elvesztették múzsai ragyogásukat; köznapi, közönséges, semmit érő szöveggé alakultak… megfakultak a színek leírásaiban, elillant a sajátos hangulat, szertefoszlott az íz, zamat, amely csak az igazi írók sajátja; stílusa kifakult, mint a nyári mosóruha, színét vesztett rongyainak foszlányait kergette délibábként, míg be nem látta: többé nem tud írni, legfeljebb ha levelet vagy naplót.
Férfi létére sírva fakadt. Hüppögve sírt, zokogott, átkozta magát ostobaságáért, majd szívszaggató panaszra fakadt, s úgy könyörgött az Ihletnek, térjen vissza hozzá.
Ám az Ihlet nem jelentkezett. Szellemalakja soha többé nem sejlett föl a tükörben, s az író hiába zokogta:
– Inkább leszek szócső, ó, Ihlet, csak szánj meg engem! Nézd szenvedésem, mondhatatlan kínjaim! Csak még egyetlen alkalommal térj vissza hozzám! Inkább hallgatok rád, szócső leszek, s azt adom ki, amit jóváhagysz, csak még egyszer lássalak megjelenni!
Az Ihlet távol maradt, s az író soha többé nem tudott írni. Mert a legnagyobb értéket addig kell fölismerni, amíg birtokában vagy, különben örök időkre elveszett kincs marad…
2009. 07. 09., J. W. Cassandra
