J. W. Cassandra: Ave Caesar!
/Groteszk/
– Ave, Caesar, morituri te salutant! [1] – köszöntő a halálba menőktől… Vagy talán kissé másképp kellene üdvözletem méltón kifejeznem, ó, Pantokrator [2]?
Vajon hogyan köszönnek azok, akik már megtértek ama birodalomba, ahonnan nincs visszatérés? Téged köszöntenek? Vagy Mors Imperatort? [3] Felelj nekem, ha tudsz egyáltalán…
Mert kérdészápor záporozza elmém keresztül-kasul, s ha hagyom, hogy vize elmossa morbid gondolataimat, akár az özönvíz a korábbi korszakokat nyomtalanul, akkor ezeknél sokkal fájdalmasabb kérdések kínozzák meg halandó, véges elmém.
Ma van Halloween, holnap a holtak napja, a megemlékezésé, az elmélyedésé, a veszteségek számba vételéé, a megbocsátásé, az elengedésé… és a múlhatatlan fájdalomé: a gyászé. Ám az élet körforgásának olyan állomása is ez minden esztendőben, amikor az élőket nem köszönti senki, hisz a holt lelkek engesztelésének ideje köszönt be. A hazajáró lelkeké. Az elfeledett lelkeké. A háborúkban legyilkolt lelkeké. A parancsra lemészárolt lelkeké. A szeretetlenségben élt és eltávozott, békétlen lelkeké. Amikor azok, akik – még – élnek, mindezen lelkek emlékére, engesztelésére gyertyát, mécsest gyújtanak, virágokat visznek a sírokra…
De mit kezdjünk azzal, amikor az embert, aki még él, e fájdalmas, gyászteli napon köszöntenék? Ó, igen, Caesar, uralkodó voltál a magad idején, és sosem szembesültél ilyen szándékkal! Ahogy telefonhívással sem, hiszen Kr. e. 44-ig és azután két évezreden át hírből sem ismerték a telefonkészüléket!… De ma mindenki ismeri… Ez is mutatja, hogy bár hatalmas uralkodó voltál, imperátor, mégis elmaradtál rég e világtól. Nos, a telefon lehetővé teszi, hogy két ember távolról beszélgessen egymással. Eredetileg vezetéken át került a hang egyik helyről a másikra, de a hírközlés robbanásszerűen fejlődött, s immár vezeték nélkül, képpel, mozgó képpel és egyidejűleg több személlyel megosztva, egymást látva és hallva is lehet hatalmas távolságokat áthidalva beszélgetni egy maroknyi, apró dobozon át. Ami persze nem doboz, de így bizonyára el tudod képzelni, ó, Imperátor!
Az idősek azonban nehezen alkalmazkodnak a technika folyton megújuló vívmányaihoz, ezért az eredeti, csupán hangot továbbító, és csupán két ember beszélgetését lehetővé tevő telefont használtam.
Itt az ideje, hogy elmondjam, kit hívtam: az anyámat, hogy tudjam, hogy van, és van-e szüksége bármire.
Nos, beszélgetésünk hogylétéről pillanatok alatt a holtakról való megemlékezésre tért át. Sajnos, van családtagunk, nem is egy, aki miatt ez a nap évente keserű, fájdalmas hiányérzetünk betömésére, elcsitítására hív föl. Nem mintha más napok különböznének a maitól. Anyám közölte, hogy kiviszi a temetőbe a virágokat. Majd hirtelen jött a fordulat:
– Utána hozzád is elmegyek!
– Miért?
– Mert felköszöntelek…
– Engem akarsz felköszönteni? Mire?
– Hát halottak napjára…
– Nem zavar, hogy élek?…
Nem zavarta. Miután végül nagy sokára letette a telefont, először magamhoz kellett térnem, ó, régholt uralkodó! Azután a kérdészápor áradatába fulladtam bele félig-meddig. És most kérdezlek ismét, fő augur [4], imperátor: vajon helyes-e a köszöntés – „Ave Caesar, morituri te salutant”? Nem úgy kellene inkább átformálni, hogy „Ave, Caesar, mortui te salutant”? [5] És fölzendülhetnek a mortuáliák [6], és tarthatnak eme holtak önmagukért, önmaguk fölött évenként vigíliát? [7] Válaszolj, ha tudsz egyáltalán! Vajon ki élő és ki holt? Én? Az anyám? Vajon te vagy örök-élő, és mi, késő utódok a holtak? Vagy akik úgy hiszik: élnek, ugyanúgy holtak, mint a voltak, akik régholtak? Marad tehát az örök hódolat Mors Imperatornak?
„Ave, Caesar,…”
- 10. 31., J. W. Cassandra
[1] „Üdvöz légy, Caesar, a halálba menők üdvözölnek téged”, latin.
[2] „Világ Ura”, görög
[3] “Halál Uralkodó”, latin
[4] madárjós, latin
[5] „Üdvöz légy, Caesar, a halottak köszöntenek téged.” (latin)
[6] siratóének, latin
[7] virrasztás, latin
