J. W. Cassandra: Az ékszerkígyó legendája, 1. rész
Amikor a Földet még sárkányok népesítették be, valaha, az emberemlékezet hajnalán kélt egy legenda. Ezt a legendát évszázadok, évezredek, emberemlékezet óta adják tovább a legendák lobogó lángú tüzeinél azok, akik az emberi lélek titkait ismerik. A legenda idején, a Nyugati Sárkányföld és a Keleti Sárkányföld határán, ahol széles pusztaság terült el, s kanyargós folyó szelte át, sátraikban húzódtak meg az emberek, s a sárkányok elleni küzdelemre jött világra minden utód. Jól futó lovaik, széllel járó sólymaik, félelmetes fegyvereik védelmében a legkevésbé harcedzett férfiak is bátran indultak a földjeiket prédáló, lányaikat elrabló, életüket szétdúló gonosz párák ellen.
S így folyt ez már emberemlékezet óta.
Míg egy szép napon az egyik folyópartra siető leány, aki oly szépséges volt, hogy versengtek érte a kérők, egy apró kígyót nem látott tekeregni épp az ösvényen, ahol a vízhez juthatott. Megállt, megnézte magának a pici kígyót. Hát, volt is mit nézzen rajta! Az apró kígyócska minden pikkelye parányi ékkövekkel csillogott-villogott, fején picurka aranykorona három ággal, mindegyik ág tetején egy-egy kicsi, tündöklő gyémánt. S ha ez mind nem elég, emberi nyelven így szólt a lányhoz: – Te leány, adj a korsódból egy korty friss vizet nekem, s meglátod, csudát látsz!
A lány megitatta az ékszeres-koronás kis kígyót, akkor az meghajtotta a fejét köszönetképp, s így sóhajtott: – Ha a kebledbe rejtve elviszel otthonodba, s a harmadik holdtölte estéjéig minden reggel friss tejjel tartasz jól, életed végéig hálás lehetsz, s nemcsak te, hanem minden utódod is, házad népével egyetemben!
A lány nem sokat gondolkodott: elővett egy hímzett keszkenőt, abba az ékszerkígyócska becsusszant, s a lány elrejtette, majd vizet merítvén, sietve indult haza, mert az égen megjelent a gonosz sárkányok jövetelének előszele: szárnyak árnya takarta el az eget, a fénylő napot. Éjféli sötétség borult a tájra, ám ekkor a keblén rejtőző aprócska kígyó minden ékköve, aranykoronája, gyémántéke szórni kezdte fényét, s a lány gyorsan haza is talált.
A sátrak körül lándzsák, kardok meredtek az ég felé védelmül, a lovak idegesen horkantgattak, a vitézek pedig harcra készen zárták körbe otthonukat.
A lányt a bátyja sátruk menedékébe küldte, s alig ért be, a sárkánysereg máris lecsapott. Vad viaskodás, elkeseredett küzdelem kezdődött: íjak feszültek, pengett az ideg, sziszegtek a kilőtt nyílvesszők, összecsendültek a kardok, dühödt, fájdalmas ordítások, vérfagyasztó sárkányüvöltés, velőtrázó sikolyok hallatszottak, s gyors iramban fogyatkozott a vitézek serege.
Ekkor a kis kígyó elősurrant, s így szólt: – Itass csak meg egy kis tejjel, s meglátod, nem bánod meg! – A lány megitatta, s a kis kígyó hirtelen kicsusszant a sátorlap alatt, és eltűnt. Mégiscsak megbánta a lány, de mennyire bánta! Annál is inkább, mert a Középső Pusztaság népe úgy tartja, hogy a kis kígyó, aki tejet kér inni, szerencsét hoz. Hát még, ha ékszerpikkelyes, gyémántkoronás! Még a legvénebb vének sem hallottak ilyet, s igen szerencsés ómennek tartották. Eltűnése pedig a balsorsot vetítette előre. Alighogy eltűnt a kis ékszerkígyó, az égen megjelent a Sárkánykirály, s a dühödt sárkánysereg elé vágott. Koronája fénye elvakította a sárkányokat, akik ettől magukhoz tértek, a koronagyémántok tüzes fénye pedig elindította őket oda, ahonnan előjöttek: az akkori sárkánypokol fenekére… Csak azok maradtak, akik nem rontottak az emberekre, hanem oltalmazták, tanították őket. Csakhogy ők nem is vettek részt a Középső Pusztaság népe elleni harcban.
Nemcsak a sárkányok, hanem a vitézek is elvakultak a szertelen ragyogástól, ám ekkor történt még csak a csoda: a sebesültek sebei begyógyultak, a holtak megéledtek, s víg táncra kelt az egész falu népe. Mindenki a kis kígyócska kedvét kereste, aki persze ekkorra valahogy előkerült. Ám a kis kígyócska csak a korsós lányt választotta, senki másra rá se nézett.
S azután ott élt velük, s a lány minden reggel friss tejjel tartotta őt jól. Így telt az idő a harmadik holdtölte napjáig. Akkor a kis ékköves kígyócska megitta a tejet, s így szólt:
– Holdtöltekor jöjj ki a legvitézebb férfiakkal, a folyóparti ösvényen várlak! De csak három férfit hozz magaddal! Jól vigyázzatok, ne jöjjön egy lélek se több! – s elsiklott a fűben.
Parázs vita kerekedett, hogy ki a három legvitézebb. Ám hiába váltottak pengét, törtek lándzsát, keltek birokra – nem volt egy sem, akire bizton ki merte volna a vének tanácsa mondani, hogy ő az… S az idő egyre fogyatkozott. Már alkonyult, parázsló felhőszéleken búcsúzott a nap, a hold pedig egyre fényesebben közeledett, éjfélkor pedig a kis kígyó várta a három legvitézebb férfit és a korsós lányt…
Akkor sorsot húztak: a választás a korsós lány titkos szerelmére esett, a bátyjára és a kikosarazott kérőjére… Mit volt mit tenni, elindultak hárman a lánnyal.
Amint a folyóhoz értek, elősurrant a kis kígyócska. – Válasszatok a pikkelyeim ékköveiből! Minden vitéz egy ékkövet válasszon! Szerencsések vagytok, mert valóban nem kísért benneteket senki, még meglapulva sem… Esetleg árnyként… Ha bárki megkísérelne utánatok jönni, megérezném, s akkor jaj volna neki!
Ahogy ezt kiejtette a száján, keserves jajszó verte föl a folyóparti csöndet: a falu gonosz boszorkánya volt, aki sólyom képében röppent fölébük. Csak azt felejtette el, hogy a gonoszság a teliholdra árnyat vet, ami a kis ékszerkígyó számára riadót fúj… S már zuhant is alá a gonosz pára, hogy többé föl se röppenjen.
– Nos, akkor válasszatok, vitézek!
– De hogyan? – kérdezték. – Mi a helyes választás?
– A szívetek megsúgja, arra hallgassatok!
Akkor a lány kikosarazott kérője a gyémántot választotta, azt, amelyik a legpompásabb volt a koronán.
– A gyémántokról nem beszéltem! A pikkelyeimet említettem, vitéz!
– Ó, bocsáss meg, csodálatos ékszerkígyó! Nem tudom, mi szállotta meg elmém! – s elvett egy jadepikkelyt. A lány bátyja egy borostyánt választott, a titkos szerelme pedig egy rubint.
A kis kígyó bólintott: – Pontosan úgy, ahogy vártam! Nos, te, vitéz, a jadéval indulj el a holdsugárösvényen! Te, aki a borostyánt vetted le, indulj Napnyugatnak! Te pedig a rubinnal indulj Napkeletnek! Mindhárman megtaláljátok majd a kiválasztott ösvényen a magatok szerencséjét! – s ezzel a lány hajába egy smaragdpikkelyt fújt, majd magával ragadva eltűnt.
Az ám, szerencse! De miféle szerencse? És hogy jussanak el oda, ahová kell, ha nem is tudják, mit kellene meglelniük? S hogy találják meg a lányt?
Ekkor egy félelmetes hang dördült valahonnan a felhők magasából: – Ha visszatértek, megtaláltok mind a kettőnket!
Nem tehettek mást: elindultak, hárman háromfelé. A kikosarazott kérő egy sólyom hátára pattant, hogy a holdsugárösvényig fölrepülhessen. Lovat-fegyvert hátrahagyott, hiszen a sólyom nem bírta volna el… S a sólyom nekirugaszkodott a levegőégnek, hátán a Kérővel. Majd amikor félúton jártak, hátraszólt a vitéznek: – Adj valamit ennem és innom, mert elfáradtam! – ám a vitéznél nem volt semmi, ezért nem adott enni-inni neki. Még ha lett volna is nála étel-ital, akkor sem adott volna, mert irigy volt.
Akkor a sólyom levetette a hátáról, és zuhanórepülésben a föld felé bukott. A vitéz föl-le bucskázott, s a jadepikkelynek hála, befogott egy ezüstfénysugarat. Ez fölröpítette a holdsugárösvényre, ő pedig elindult. Ezüstfényű permetben gázolt, akár a hajnali harmatban, de nem tudta, mitévő legyen. Hosszú-hosszú út után elfáradt, leült hát egy buckára, ami a semmiből termett elő.
– Jöjj, vitéz, légy az Ezüstfény Lovagja! – hallott egyszer csak egy csilingelő hangot. Ahogy körülnézett, egy ezüstszárnyú tücsköt látott.
– Hová jöjjek?
– Hát a holdsugárösvény végén lévő csodapalotába! Ott él a Holdtündér, s aki oly szerencsés, hogy elérkezik hozzá, azt az Ezüstfény Lovagjává üti!
No, fölkerekedett a Kérő, hisz épp a lovaggá ütés volt szíve leghőbb vágya. Az ezüstszárnyú tücsök pedig elvezette a csodapalotáig. – Itt már magadnak kell boldogulnod! – csilingelte.
– Ha rájössz a varázsajtó nyitjára, beléphetsz. Ha nem, a Holdtündér elveszejt! – s ezzel eltűnt.
A Kérő pedig körbejárta a csodapalotát. Csakhogy szemkápráztatóan forgott, s ha a varázsajtó föl is tűnt, azon nyomban el fordult a szeme elől. Már valóban káprázott a szeme, olyan hosszan kereste a bejáratot… akkor elővett a jadepikkelyt, s az fényével megakasztotta a forgást. Ő pedig hozzáérintette az ajtóhoz a pikkelyt, s a palota ajtaja föltárult. Ahogy belépett, akkor kezdett csak igazán káprázni a szeme! A falak szivárványszínben ragyogtak, a mennyezetről ezüstpermet szitált, a megnyíló és bezáruló ajtók pazar, fénylő termekbe engedtek bepillantást, majd eltakartak mindent… mígnem megpillantotta a tündért egy trónon ülve: ezüstfény áradt belőle, csillogott-villogott, csodálatos szép alakját ezüstköntös fedte, vállán át földig omlott sűrű, ezüstfényű hajzuhataga, fején tündérkorona…
S tekintete igéző, mégis rémisztő: a Kérő tüstént tudta, hogy a Holdtündér a legféltettebb titkait is ismeri…
– Csalárd vágy vezérelt ez útra, vitéz: a Korsós Lány sosem lehet a tiéd! Ha az örök élet titka tiéd volna is attól, hogy az Ezüstfény Lovagjává ütlek, akkor sem gyilkolhatnád le azokat, akikben ellenséget látsz! Mert ha meg is tehetnéd, akkor is elválasztana a szeretet a Korsós Lánytól, hisz azok vesztére törsz, akik az ő szívének a legkedvesebbek! Ám ha e vágy nem mérgezné szíved-lelked, akkor sem lehetnél az én lovagom, mert nem jártad meg sem a Napnyugat, sem a Napkelet útját: nem vagy igaz vitéz, kapzsiság, gonoszság fertőz… – s ezzel rávillantotta tündértekintetének igazságosztó fénysugarát. A Kérő pedig holtan zuhant a holdsugárösvényre, majd onnan vissza a folyópartra, ahonnan elindult.
A lány bátyja ezalatt a borostyánnal Napnyugat felé indult. Hosszú ideig csak ment-ment, mindig napnyugta felé, ám semmit nem talált, ami útba igazította volna. Ő sem fölfegyverkezve indult, sem nem lovon: gyalogösvényeken kanyargott, üszökerdőkön vágott át toronyiránt, melyek nevüket az alkonyfény üszkös ragyogásáról kapták. Ember nem járta vidékeken vándorolt, s ahol nem tudta, merre forduljon, ott elővette a borostyánpikkelyt, ami megmutatta az irányt. Egyszer aztán úgy elfáradt a vitéz, hogy leült egy kőre az ösvény mentén. Ahogy ott üldögélt, hangyák sereglettek arra. Figyelte, merre vonulnak, hisz a hangyák megmutatják, merről várható eső…
