J. W. Cassandra: Az ékszerkígyó legendája, 2. rész
Akkor a hangyák megálltak, s az egyik így szólt:
– Jól tennéd, te vitéz, ha megkeresnéd azt a sziklát, amire a Sárkánykirály az iszákját a felhők magasában ráakasztotta! Ha arra haladsz, amerről mi jövünk, előbb-utóbb rábukkansz!
– S mire kell az az iszák?
– Arra, vitéz, hogy levedd onnan és elvidd a Sárkánykirálynak. Mert ha sikerül onnan lehoznod, az azt jelenti, hogy legyőzted a Napnyugat Mágusát, aki az iszákot felügyeli… S akkor elviheted a Sárkánykirálynak. Vagy előbb megkeresheted a társad, aki Napkelet felé tart, hogy segítsd…
A vitéz megköszönte az útbaigazítást és a választ, s elindult. Útközben eleredt az eső, vihar tépázta, dörgött-villámlott kegyetlenül, fekete villámok váltakoztak vörös, lila, fehér villámokkal… Ám a vitéz, a lány bátyja csak ment, amerre a Napnyugati Sziklát és Napnyugat Mágusát sejtette. Azt nem tudta elképzelni sem, hogyan jut oda, ráadásul a fellegek magasába, s hogyan szerzi meg az iszákot. Ahogy a sűrű sötétséget cakkozták a villámok, egyszer csak megsejtett egy hatalmas, meredek, csúszós sziklát. De nem tudott rajta följutni: akárha üveghegyen próbált volna mászni. Ahogy azon törte a fejét, hogy mitévő legyen, egyszer csak megvillant a borostyánpikkely. Elővette, s olyan alkonyati pír áradt belőle a sziklára, amely kettérepesztette azt, s a vitéz lépcsőfokokat talált a belsejében, amelyeken csak föl kellett lépdelnie a felhők magasában rejlő csúcsig. Ahogy lépdelt, folyton megcsúszott a lába, a lépcsőfokok túl szűknek bizonyultak, majd túl magasnak, azután meg eltűntek, hogy valahol másutt bukkanjanak elő… A borostyánpikkely azonban borostyántüzével megzabolázta a lépcsőfokokat, s a vitéz, a Korsós Lány Bátyja végre följutott a szikla csúcsára, a fellegek magasába.
Igen ám, de egy fellegről lábát lógatva, csúfondáros mosollyal várta ott Napnyugat Mágusa…
– Nem éred el az iszákot, vitéz!
A vitéz nem válaszolt. A mágus szavaira a szél belekapott az iszákba, félő volt, hogy kioldódik a szája. Eközben bakacsinfeketére vált az ég, bakacsinéj borult mindenre. Még a villámok se cikáztak, csillagoltó sötétség borult mindenre. A vitéz fohászkodott magában, s ekkor a borostyánpikkely magához vonzotta fényével az iszákot.
– Oldd ki a száját, nézz bele, vitéz! Tiéd lehet minden, amit benne találsz!
A vitéz már nyúlt az iszák szájához, hogy a zsinórt megoldja, ám a borostyán-pikkelybe zárult madár dala megállította a kezét:
„Ne oldozd ki, vitéz, Napnyugat iszákját,
Ne hallgasd Napnyugat csalárd Mágusát!
Vidd sietve Keletre, légy segedelmére!
Nem a mágus az, ki óvja testvéred!”
A madár dala megállította. Napnyugat Mágusa is dalra fakadt:
„Oldozd ki Napnyugat iszákját gyorsan,
Ne hallgass ostoba madárszóra!
Oldozd és vedd életed jutalmát,
Kövesd holtodig Napnyugat Mágusát!”
Ekkor a borostyán megmutatta a jutalmat: éhínség, betegség, járványok, gyötrelmek, halál… Megrázkódott a vitéz, jól összehúzta az iszák száján a zsinórt, s szélsebesen bucskázott lefelé a sziklában: dehogy törődött lépcsőfokokkal, dehogy törődött bármivel! Végül magához tért a szikla bensejében: rázárult, s ő nem talált rést semerre, hogy kijusson. Ahogy keresgélte a kiutat, ismét a borostyánpikkely segítette ki: fénye rávetült a sziklára, s az épp akkorára nyílt meg, hogy a vitéz kiférjen rajta, s amint átbújt a napvilágra, be is zárult mögötte nyomban.
El is ámult, amint körülnézett: dúslombú fák, kanyargó ösvények, virágok, madarak – élet mindenütt! S a fény sem az alkonyi üszök-fény: éltető napsugár cirógatott mindent. A vitéz megnézte, megvan-e az iszák, a borostyánpikkely, s indult megkeresni társát, aki Napkelet felé vette útját. Sokáig ment, míg rátalált, mert a Napnyugat Sziklája a Földnek az egyik zugában rejtőzött, míg a Napkelet titka a Földnek átellenes zugában várta a másik vitézt.
A másik vitéz, azaz a harmadik, a Korsós Lány választottja pedig ezalatt már réges-rég haladt Napkelet felé. Ő sem tudta elképzelni, mit kell keresnie, de rendíthetetlenül haladt egyre tovább a napkelet irányába. Már igencsak régóta tört célja felé árkon-bokron át, amikor a hajnali derengésben valami víztükör csillant meg előtte. A tenger! S a tengerben oly távol, akár az ég, lebegett egy szikla. Meredt az ég magasáig, meredélye halálos veszedelmet sejtetett még távolból is.
A lány választottja leült a tenger partjára, és azon tűnődött, mitévő legyen. Akkor előbukkant a vízből egy hal, kikapta a rubinpikkelyt a kezéből, elnyelte és alábukott. A vitéz pedig nem hitt a szemének: a tenger vize kettévált ott, ahol a hal úszott a rubinnal, ő pedig száraz lábbal kelhetett át a sziklához. Igen ám, de most hogyan tovább? Ahogy nézegette a sziklát, a hal visszaadta neki a rubint, s így szólt: – Ezt a sziklát csak akkor tudod megmászni, ha segítséget kapsz! Dörzsöld meg a rubinpikkelyt, talán az segít!
– De mit kell megtalálnom ott?
– Egy iszákot, amit Napkelet Mágusa őriz, s a Sárkánykirály rejtette oda. Meg fogod találni, meglátod! – s a hal lebukott, és eltűnt a tengerben. A hullámok pedig egyre magasodtak, dobálták, el-elborították a vitézt, félő volt, hogy megfullad. Valahogy mégis sikerült megdörzsölnie a rubint, s ekkor a magasból szikrázó szárnyú, lánggal övezett madár ereszkedett alá. Hátára vette, fölemelkedett vele a napkeleti égbolt pírjáig, a szikla csúcsához, ahol az iszák lengett…
S ott ült a napkeleti bíborszegélyen egy fellegen Napkelet Mágusa. Csúfondárosan mosolygott, s így biztatta őt:
– No, vitéz, akaszd le az iszákot!
A vitéz érte is nyúlt, ám az iszák lángra lobbant. Akkor a szikrák rápattogtak, lángorkánná lobbantak, s eloltották az iszák tüzét, majd kialudtak, s a kis zsákocska ismét olyan volt, mint előtte… Csodák csodájára a vitéznek sem görbült hajszála sem, a lángok sem kaptak bele!
A vitéz leakasztotta az iszákot, s ekkor valahonnan újra meghallotta Napkelet Mágusát, bár nem látta: – Nyisd meg az iszákot, tiéd lesz a leghatalmasabb kincs, ami csak van a világon!
De a vitéz habozott. Napkelet Mágusa akkor dalra fakadt:
„Oldozd ki Napkelet iszákját,
Teremtsd meg kincsével csodáját!
Oldozd és vedd életed jutalmát,
Kövesd holtodig Napkelet Mágusát!”
Már épp nyúlt volna érte, amikor a borostyánpikkely madara – mert az ő hátán röpült oda – dalával megállította:
„Ne oldozd ki, vitéz, Napkelet iszákját,
Ne hallgasd Napkelet csalárd Mágusát!
Vidd sietve kedvesed segedelmére!
Rád vár tengerparton kedvesed fivére!”
A vitéz a madár dalától magához tért, jó szorosra húzta a zsinórt az iszák száján, fölpattant a madár hátára, s az épp a tengerparton ereszkedett le vele. Ott valóban várta a Korsós Lány Bátyja, s miután mindketten elbeszélték egymásnak, mi történt velük, a borostyán- és a rubinpikkely visszaröpítette őket a folyópartra egy szempillantás alatt, oda, ahonnan elindultak. Ott aztán megtalálták harmadik társukat holtan. Mert a sárkányok idején másképp múlt az idő, mint manapság, s ami évszázadok óta egyre zajlott, azt egyetlen burokba zárt pillanat megsemmisíthette. Vagy a pillanat burka megőrizte a korábbi eseményeket és a hozzájuk tartozó lényeket, földet, mindent. A burokba zárt pillanatban pedig ott várta őket ráadásul az aprócska ékszerkígyó és a Korsós Lány.
A kis kígyó átvette a napnyugati és a napkeleti iszákot a szájtátva ámuló vitézektől. Hiszen ámulhattak bizony! Mert a kis ékszerkígyó megrázkódott, s hirtelen átalakult: nem más tornyosult fölébük, mint maga a Sárkánykirály! Koronája ragyogása elvakította a vitézeket, gyémántjainak tüzes fénye pedig bevonta őket, bevonta a Korsós Lányt is, s a vitézek ettől még hétszerte bátrabbak, erősebbek lettek, a Korsós Lány pedig még hétszerte szebb és jobb, pedig már azelőtt is csodájára jártak. Hajában pedig ragyogott a smaragd, mint az élő tűz, az ékszerkígyócska ajándéka. Azután a csodálatos átváltozás látványából magukhoz térítette őket a Sárkánykirály szava:
– Szerencsések vagytok, hogy sikerült úgy rátalálnotok az iszákokra, hogy mindvégig tudatlanok voltatok. S még nagyobb szerencsétek, hogy épségben meghoztátok! Mert ha bármelyikőtök megoldotta volna akármelyik iszák száját, a leghatalmasabb szerencsétlenséget hozta volna önmagára és a Földre egyaránt! A napnyugati iszák a rontás, a fekete mágia iszákja, amely halált, viszályt, háborút, betegségeket, éhínséget, szomjúságot hoz az emberekre. A napkeleti iszák a gyógyír, az új hajnal, a remény, a tisztaság, a jólét, a bőség. Ám aki szívében romlott, és a Napkelet Mágusa megkísérti, ezért kinyitja, az halálnak halálával hal! Mert nem méltó arra, amit meglát. Aki ellenáll a kísértésnek, az méltó. A két iszák együttesen a sárkányok összes tudásának, bölcsességének, varázstudományának, varázserejének telére. Kincseket rejt, ha ráveti ezüst szemsugarát holdtöltekor az ezüstfénnyel bűvölő Holdtündér!
Ahogy ezt mondta, a Holdtündér rávetette ezüstfényű szemsugarát a napkeleti, majd a napnyugati iszákra, s mivel még mindig a kis ékszerkígyó által kijelölt harmadik holdtölte pillanata tartott – ami a holdbűbáj végrehajtásának mágikus száma volt akkoriban -, csodás események szemtanúivá váltak a vitézek a lánnyal! A borostyánpikkelyből fölcsapó lángban fölröppent a Főnix, akinek dala megnyitotta a bölcs Sárkánykirály által óvott új korszakot…
A Korsós Lány szíve választottjával egybekelt, bátyja pedig feleségül vette azt a lányt, aki ezalatt mindvégig szívszakadva várt rá, s szeretetben, bőségben, egészségben, jólétben éltek. A Korsós Lány házanépe valóban áldott volt, s utódaik lettek az új korszak első emberei…
A Főnix és a Sárkánykirály később eltűnt egy másik Földre innen, a sárkányok pedig követték őket, mert király nélkül nem létezhetnek, azt pedig, hogy ki lehet közülük a Sárkánykirály, titkok övezik mindmáig…
Azt is beszélik Föld-szerte, ahol a legendák tüzeit megrakják, táplálják és továbbadják egymásnak az emberek, hogy a parányi ékszerkígyó, azaz a legendák e bölcs Sárkánykirálya volt minden sárkánykirályok közt a legbölcsebb, a leghatalmasabb, mert csak neki jutott eszébe Napnyugat Mágusára bízni egy iszákban mindazt, ami az élet megnyomorítója, s Napkelet Mágusára a másikban mindazt, amely gyógyírt hozhat, ám idő előtt az is csupán pusztít. Mert csak a Holdtündér segíthette meg az embereket, hogy a két iszák egyesüljön és elhozhassa az új korszakot. Vele együtt pedig csíráit az új emberi népnek, akik szívükben-elméjükben fogják majd valamikor megtalálni a hatalmas Sárkánykirály bölcs tudását, s akkor végre megvirradhat a valódi hajnal. A tüzek, amelyek a legendák tüzei, ennek ígéretével lobognak minden este az égre kerek e világon. S a Főnix és a Sárkánykirály akkor majd visszatér, amikor ez a valódi hajnal pirkad…
Mert ezek az emberek a Korsós Lány leszármazottai, akik itt élnek közöttünk, s őrzik a legendákat, hogy továbbadhassák azoknak, akik remélik a valódi hajnal hasadását…
- 08. 13., J. W. Cassandra
