J. W. Cassandra: Ígéret
A kerthelyiséggel kombinált, több teremre oszló étterem egyik eldugott pultja mögött egy kissé már kopaszodó, magányos alak ült. Előtte pohár, érintetlen csillogott benne a vörösbor. Pedig a férfi már órák óta ott ült, s meredten bámult maga elé, nem állt szóba senkivel, s a jövő-menő pincérek, a törzsvendégek érdektelenül átsikló pillantása jelezte, hogy megszokott látvány. Senki nem ült mellé a bárszékre, senki nem elegyedett szóba vele, szemmel láthatólag nem vette volna jó néven. Mégis fölnézett időről időre, végigjáratta tekintetét a teremben ülőkön, minden újonnan érkezőt fürkészve megnézett, majd ismét poharába meredt, mintha a rubinpiros nedűben megtalálná azt, amit keres. Tekintete fogott meg: valahányszor újonnan belépőt fürkészett, megcsillant a remény szemében, s amint visszafordult a pohár felé, kialudt szemében a fény, tompán meredt újra a semmibe, szemét mintha hamuval szórták volna be.
Közelebb ültem, hátha észrevesz. Nem látszott rajta érdeklődésnek szikrája sem. Köhécseltem, fészkelődtem, ráköszöntöttem poharam, ahogy az ilyen helyen illik, ám ő meg sem rezdült. Akkor megszólítottam:
– Egészségére! Olyan érdekes itt ez a zsongás, hogy a sok ember között csak úgy elbújhat az ember, mintha láthatatlan volna…
A férfi mindaddig meg sem rezdült, míg ki nem ejtettem a számon azt, hogy „láthatatlan”. Akkor hirtelen, mint aki végeérhetetlen álomból ocsúdik, vagy a tenger fenekéről merül hirtelen a napvilágra, rám meredt:
– Láthatatlan? – rekedt hangja égig csapó izgalomról árulkodott.
– Igen, láthatatlan. Mintha láthatatlan volna… – ismételtem iménti szavaimat.
– Ember, tudja maga, mit beszél?! – kiáltott rám kimondhatatlan izgalommal. – Már évtizedek óta ülök itt nap mint nap, mindig csak egyetlen pohár bort fogyasztok, s minden istenáldotta napon órákig csak ülök itt és várok… S magam is úgy érzem pontosan, ahogy mondta: láthatatlan vagyok. Pedig azért ülök itt, hogy végre meglásson az, akire várok…
Elhallgatott. Az izgalom lobot vetett benne, izzani kezdett a parázs a hamu alatt.
– És szabadna megtudnom, kire vár? És miért olyan régóta?
– Nem bánom, legyen… – kezdett bele a kopaszodó férfi. – Épp hogy elvégeztem a mérnöki szakot, kezdő dolgozó koromban, húszas éveim közepe felé történt. Úgy emlékszem, mintha most zajlana le: pontosan itt ültem, egy pohár bor állt előttem, vörös. Épp egy gimnazista osztály bankettjét tartották valamelyik teremben. Az egész étteremből egyedül ez a kis helyiség állt nyitva mindenki előtt, a többit öltözőnek, táncteremnek, vacsorához, műsorhoz – mert az is volt – foglalta le valamelyik gimnázium. Tanárok, diákok, szülők, testvérek, rokonok népes serege gyűlt össze, a műsorhoz és a tánchoz az öltözőt itt alakították ki mellettünk ebben a benyílóban – mutatott oldalt egy kis helyiségre, amely úgy hat négyzetméter lehetett. – Akkor függönnyel választották el – folytatta. – A lányok ott öltöztek: beléptek utcai ruhában, s kilibegtek báli ruhában, magas sarkú cipőben, gyönyörű frizurával, egyszóval egészen átalakultak. Kedvemre való volt némelyik, mint friss „prédát” nézegettem őket, de mivel a rendezvényhez nem volt közöm, nem próbáltam meghódítani egyiküket sem. Egyszer csak érkezett egy lány a húga vagy nővére kíséretében, berobogott a függöny mögé, és a másiknak ordítozta a pokoli hangzavarban, hogy vigyen neki fagyit. A testvér el is indult a pulthoz, ide, mert itt lehetett kapni azt is, de hirtelen gong szólalt meg, s kezdődött a műsor, majd a tánc hivatalos része és a vacsora. Ám a lány nem követte báli ruhában botladozó húgát, hanem itt, ahol most maga ül, megállt és így szólt:
– Szia! Ugye, te nem a bankettre jöttél?
– Eltaláltad – válaszoltam -, csak úgy eltöltöm az időm.
– És mit szoktál csinálni? Mi a neved?
– Már megbocsáss, de nem hiszem, hogy közöd volna hozzá…
Unottan pillantottam másfelé, szándékosan nagyképűen méregettem a szép lányokat, hogy megmutassam: nem tetszik nekem. Ám ő nem zavartatta magát:
– Tudod, az nem baj, ha nem árulod el a neved. Én sem árulom el neked az enyémet. De ha akarod…
– Ide figyelj, nem kéne neked a banketten részt venned? – szakítottam félbe nyersen.
– Ó, ne aggódj emiatt – legyintett -, tudod…
– Tudod, nem óhajtok tőled semmit. Már megbocsáss, tökéletesen hétköznapi lány vagy: a hajad unalmas barna, ráadásul egyenes, az alakod nem tökéletes, semmi…
– Semmi nagyvilági nincs bennem? – mosolygott. Rámeredtem. A hétköznapi lány átalakult, hirtelen tökéletes, magabiztos, szép vonású nagyvilági nő lett, hideg tekintete rám villant, pontosan olyan volt, amilyenért szívem mélyén mindig majd meghaltam titokban. Ám csupán egyetlen szemvillanásra változott át, azután újra a korábbi hétköznapi lány állt előttem. Nem akartam hinni a szememnek: kicsoda ez a lány? Melyik alakja az igazi? S mit akarhat éppen tőlem?
Izgatott lettem, ő pedig szemmel láthatólag pompásan mulatott rajtam. Valószínűleg olyan képpel meredhettem rá, mint egy őstulok… No, elég az, hogy megkérdeztem, ki ő.
– Az vagyok, akit látsz! – hangzott a rejtélyes válasz.
– És melyik? Az előbbi nagyvilági, vagy ez a mostani hétköznapi? Már megbocsáss, de igen hatalmas a különbség…
– Ez is, az is – ez sem, az sem… – s a szeme huncutul csillogott.
Nagyot nyeltem, mert megszólalni nem bírtam.
– Ha a nagyvilágit választod, akkor az. Ha a hétköznapit, akkor az…
– De én nem akarok semmit semmiféle nőtől! – próbáltam mogorvasággal leplezni zavaromat.
– Ó, azt ne hidd, hogy olyasmit kínálok neked, amit minden utcasarkon megkapsz! Vannak barátaid?
– Barátaim? Azt hiszem, nincsenek. Csak haverok, cimborák.
– No igen, biztos voltam benne – hunyorított. – Akarsz a barátom lenni?
– Hogy? Tessék? Ezt hogy érted?
– Ahogy mondtam: a barátom akarsz-e lenni?
– Nem tetszel nekem, ami azt illeti…
– …legalábbis ebben a formámban nem – kuncogott. – Tudom. De nem arra gondoltam, amire te. Valódi barátságra.
– Hiszen…
– …olyan létezik, hidd el… Volt egy barátom – sajnos már nem él -, aki ilyen értelemben volt barát. Erre gondoltam. Jól gondold meg, mielőtt válaszolsz! Igaz, még nem tudod a lényeget: az a barátság, amiről beszélek, és amit ajánlok most neked, nem hétköznapi. Kölcsönös ismeretek, megbecsülés, tisztelet, odaadás, segítségnyújtás, baráti szeretet jellemzi; önzetlen, becsületes, tiszta kapcsolat. A barátom, akit említettem, ilyen volt. Rengeteget beszélgettünk a legkülönbözőbb témákról. Filmeket néztünk, sportoltunk, sokat nevettünk, és mindketten mélységes meggyőződéssel hittünk egymásban, egymás értékeiben. Természetesen egyéb kapcsolataink is voltak, ami ezt a baráti viszonyt egyáltalán nem zavarta.
– El tudom képzelni! – szúrtam közbe.
– Nem, nem tudod – ingatta a lány a fejét -, mert ez a barátság túlmutat a kicsinyes emberi szempontokon, és kiáll minden próbát. Ilyenfajta barátságot kínálok neked! Olyat, amely jobb, tisztább élet lehetőségét villantja föl. Amely elkötelez, síron túl is tart, és mélységesebb, mint a vérségi kötelék, mélységesebb, mint a szerelem. Az a barátság, amely engedi, hogy éld az életed, de átemeli a tiszta érzelmek síkjába. – S ekkor a lány átváltozott egy szempillantásra: alakjából csodaszép, szivárványban ragyogó fény vetült ki, s a tekintete nem emberi, földöntúli igézettel villant. Csúfondárosságot vártam, helyette olyan volt, mint a gyémánt, mint a tiszta vizű tó, amely oly mély, hogy beleveszel, tán feneketlen is. S amely oly ragyogón, áttetszőn tiszta, hogy vizébe csábít a mélyben úszó halak látványa, s kézbe szeretnéd fogni, medrén kavicsok hívogatnak, s nyújtod a kezed, hogy megragadd, mert nem látni a ragyogó tisztaságtól a veszélyes mélységet. Valami ilyesmi villant tekintetében. S a fény átalakult egyenletes ezüstös, majd aranyfényben ragyogó burokká. Azután visszaváltozott: újra az előbbi hétköznapi lányt láttam.
– Még gondolkodnom kell – nyeltem nagyot.
– Persze! Adok rá időt. Ha úgy látom, megértél rá, ismét eljövök. Mert az a barátság, amit kínálok, egész életedre szól, s az enyémre is, s mert nem kell ahhoz folyton együtt lennünk, hogy éljen.
– Mikor és hol talállak meg?
– Majd én megtalállak, ne aggódj egy percig se!
– De még a nevem se tudod…
– Nem baj, te sem tudod az enyémet… Bízd csak rám!
– Ki vagy te? Tündér?
Ám a lány csak mosolygott, s így szólt:
– Gondolkodj, élj méltón, s ha megértél a barátságra, újra fölkereslek, mert ez a barátság akkor is élni fog, ha már fogatlan, kopasz vénember leszel, s még azon is túl, a halálon is túl… – azzal eltűnt.
Azóta minden nap itt ülök, mert azt gondolom, ha akkor itt látott, itt tud megtalálni ismét, ha jónak látja. A bor mindig ugyanaz: testes vörös, szigorúan egy deci, hogy tiszta gondolatokkal, tiszta fejjel találkozhassak ezzel a különös tündérrel. Legtöbbször érintetlenül viszi vissza a pincér. Csak a helyet fizetem, mert várom életem tündérét…
– De hát – kérdeztem – mivel tölti ezen kívül az életét?
– Mint mondtam, mérnök vagyok. Dolgozom, és munka után nap mint nap itt ülök, várom életem tündérét. Meggyőződésem, hogy itt találhat rám…
– És ha nem jön vissza többé?
– Visszajön. Azt ígérte. Barátságot ígért. És ha ez a barátság a földöntúli szépséggel csak egy percig is él, már nem vesztegettem el az éveket hiába. Tudja, engem nem lehet ámítani, nem lehet hittel, érvek nélkül meggyőzni. Minden csodásnak tartott dologra azt mondom: hiszem, ha látom… De őt láttam! Nem tudja elképzelni, milyen csodálatos ez a lét, amelynek káprázatával megigézett… Mert valóban így van: azóta nem törődöm a nőkkel, az ivócimborákkal, sem a léha, üres életkellékekkel, csak várok. Várok rá, mert azt ígérte: eljön… S biztos vagyok benne, így lesz. S ha csupán egyetlen percig él is a barátságunk, nekem megérte.
Ekkor a pult mellett oldalt a hatalmas fali tükörben fény villant, oda is kaptam a tekintetem. Megkövülten bámultam: a tükörben fölsejlett egy hétköznapi lány, majd átalakult – földöntúli, kápráztató fények áradtak belőle, tekintete olyan volt, mint a gyémánt, mint a mélységes, tiszta vizű tó. S hangja simogatott, mint a bársony, amint megszólalt:
– Ím, megtartom valamikori ígéretem! Képes voltál úgy engem választani, hogy nem tudhattad, valóban eljövök-e újra valaha. A lemondás érleli édessé a gyümölcsöt. Ha üres a világ, minden jelensége is üres. Ha magadban belül nem találod az értéket, kívül sem fogod meglelni. Aki az én barátságomra vágyik, az a megfoghatatlan szellemet vágyja. S mivel nem lehet soha övé, önmagát áldozza érte. Ez a földi lét értelme: a lemondással az ember a mennyei horizontokig emelkedhet általam. Ha képes vagy a földi lét ilyen, valódi értékét fölismerni magadtól, képes vagy útján is járni. Ezt az utat jelenti az én barátságom. Jöjj! – s a kopaszodásnak indult férfi megigézve fölemelkedett, belépett a ragyogó alak mellé a tükörbe, s az kézen fogta őt. Ekkor a tündér fénye bevonta őt is, s hatalmas villanással eltűntek. Káprázott a szemem, zúgott a fülem, s arra ocsúdtam, hogy beszélgetőtársam arccal a pohárra borul.
Ráztam rajta, erre lefordult. Hatalmas kavarodás támadt, futkosás, sikolyok, ám mikor megláttam az arcát, tudtam: az a barát vitte el őt, aki egykor fölkereste, s valóban megérte a pillanat, nem várta hiába. Mert tekintetében ott honolt a túlvilág békéje, boldogsága. Arca kisimult, keze elengedte élete görcsét: meglelte barátját, a halhatatlan tündért.
Irigyeltem, nem sajnáltam ‑ talán megértik!
J. W. Cassandra, 2011. 07. 28.
