J. W. Cassandra:Párhuzamos világok
Valamikor gyerekkoromban nagyon szerettem volna, ha különös és senki mással meg nem történő események főszereplője lehetnék. Később – mint mindenki más – elfelejtkeztem erről, és éltem az életem. Ma viszont olyan felfedezések birtokába jutottam, amelyek ezt a réges-régi vágyat valóra válthatják.
Felhívás
Mindenki olvasott vagy hallott már a hipertéri utazásokról, a térugrásról, másik naprend-szerekbe való utazásról. Mindez a mai világ hétköznapi valósága.
De most olyan dolgokat fedeztem föl, amelyek segítségével a hipertéri ugrást űrhajó és mindenféle egyéb, külső eszköz nélkül hajthatjuk végre.
Egy biztos: ha az eszköz nélküli ugrást végrehajtjuk, akkor a fizikai testünk itt marad nélkülünk ebben a világban, és valami módon tartósítani kell, hogy amikor visszatérünk, újra beleköltözhessünk, és ne érje semmi baj ez idő alatt.
Ennek módszere lehet a hibernálás, ami szintén teljesen hétköznapinak számít társadalmunkban.
Akkor hát mi a felfedezés lényege?
A dolog azon alapul, amit a fizikusok fölfedeztek: ha az atomot vizsgáljuk, soha
egyetlen atomról sem mondható el, hogy egy bizonyos helyen tartózkodik a térben, ugyanis a tér is viszonylagos. Az atom gyakorlatilag egyszerre akár két helyen is lehet, ami egy tárgy, egy növény, állat vagy ember esetében nem állítható. De ha az atom egyszerre két helyen is jelen lehet, akkor igazolódik az, hogy ez a világ csak látszat, hiszen az energia áramlása tartja fönn csupán.
Ha a mi világunk olyan, mint egy húr, és mellette végtelen ‑vagy akár meghatározott ‑ számú „húrok”, azaz a mienkhez hasonló – vagy attól eltérő – világok léteznek, akkor elvileg atomjaink valamilyen találkozási pontokon „át tudnak oda is menni”, és ott is vannak, meg itt is, azaz mi a többi ilyen világban is létezünk, csak eddig ez számunkra észrevétlen maradt.
Ne tévesszen meg senkit a hipertéri ugrás: biztos, hogy találkozott már mindenki a másik ilyen világban valakivel, aki ebből a világból ismerőse ott. Ismert és köznapi dolog, hogy „másolataink” léteznek a többi világban is. Nos, miért ne látogathatnánk meg másik „énünket” egy tetszőleges párhuzamos világban? A lehetőség adott, csak ki kell próbálni!
Módja a következő: a testünket ehhez az eszköz nélküli „utazáshoz” hibernálni kell, és miközben a folyamat zajlik, koncentráció közben kell megtalálnunk az „átmeneti nyílásokat” bensőnkben. Ez úgy zajlik, hogy az energiafolyamatra kell figyelni, amely alkot minket, és annak állandó hullámmozgására. A hullámok interferenciapontjai és az ellentétes hullámok egymást kioltó pontjai azok, amelyeken át a párhuzamos világok egyikében létező valamelyik, az ittenihez kapcsolódó énünkbe „átléphetünk”, miközben az itteni testünk hibernálódik.
A hibernálást meghatározott időtartamra kell beállítani, és a lejártakor a testünk itt fölébred, mi pedig valamelyik párhuzamos világból addigra visszatérünk, és beszámolhatunk arról, mit tapasztaltunk egy másik világban.
Hogyan lehet szabályozni, hogy éppen a megfelelő időpontra érkezzünk vissza? Létezik egy belső óra, amely erre hangolható, és mivel az énünk egy és ugyanaz, vissza tud hozni minket időben, csak testet cserélünk kis ideig egy másik világban létező önmagunkkal.
Aki a kísérlethez kedvet érez, jelentkezzen a „Hipertéri utazás eszköz nélkül” alapítvány címén!
– Kedves jelentkezők, Önök mind alkalmasak a kísérletre. Akkor a technikusok segítségével két nap múlva, pontosan reggel 800 – kor elkezdjük a hibernálásukat. Kérem, egyeztessük óráinkat! Én is önökkel tartok, együtt fogunk érkezni az XLCHR471/d jelű világba és azt pontosan egy hét múlva reggel 800 –kor fogjuk elhagyni, hogy újra visszatérjünk ide, és beszámolhassunk tapasztalatainkról. Büszke vagyok rá, hogy ilyen lelkes és nagyszerű csoportot vezethetek végig ezen az úttörő kísérleten! Az XLCHR471/d világon a megfelelő helyen találkozunk, hogy pontosítsuk az ottani megfigyelési szempontokat. Az elutazás és visszatérés módját mindenki tudja.
Géphang:
– Visszaszámlálás:… négy, három, kettő, egy, zéró…
Hibernálás indul… — hibernálás elkezdődött… — hibernálás folyamatban… — hibernálási időtartam tíz óra, még van idejük a hiperugrás végrehajtására… — hibernálás utolsó fázisa — most hajtsák végre az ugrást… — hibernálás végső szakasz befejezve…
– Te jó ég! Hol vagyok? Mi történik velem? Lássuk csak! Ez nem az én házam! Vagy mégis? Jaj, én most ugrottam, persze, én vezetem a belső hipertéri ugrás kísérletét, egy hetem van rá, hogy tapasztalatokat szerezzek… Most rögtön a kísérleti központba kell mennem, hogy lássam, hányan érkeztek meg a kísérleti alanyok közül… Te jó Isten! Mitől esek vissza, ahányszor felugrom? Miért nem tudok elmenni? Hiszen ez az én udvarom! Szólok a feleségemnek… Úristen, ez meg miféle hang?!
– Te Jani, menj már, nézd meg, mi baja van a kutyának!
– Azonnal!
Kintről:
– Gyere csak, drágám! Nézd ezt a kutyát! Vajon mit ugat ilyen kétségbeesve? És miért rángatja a láncát, mint aki megvadult? Jól van, kiskutyám, ne ugass! Nyugi kiskutyám, jól van. Hozok neked mindjárt egy kis csontot, azt úgyis szereted. Aztán megyek a kísérleti központba, most fogom elindítani a kísérleti ugrást a jelentkezőkkel. Ejnye, hova tettem a kulcsaimat? Persze te ezt nem érted, de azért csak mondom, bogaras ember vagyok, na. Jól van, na, nézd, itt a kulcs! Akkor megyek is… Mit ugrálsz, mit szűkölsz ilyen kétségbeesve? Persze, a csontod. Nesze, egyél, kiskutyám! … Nem eszel? Talán beteg vagy? Mi baj? Szegény kiskutyusom, te kis aranyos, nyugi, nyugi…
– Úristen! Ez én vagyok! Vagyis nem-én! Nekem kéne most a központba mennem, nem neked! Mi ez a nyüszítés, hörgés, ugatás? Honnan jön? Úristen! Csak nem… én vagyok a saját kutyám! Nem lehet! Most mi lesz? Hogy jutok vissza az eredeti testembe? És mit fognak csinálni a többiek? Ne menj el, ne menj el, meg kell akadályoznom!
Hrrr… A lánc! Most már tudom! Még hogy csont! Én ember vagyok! Hrrr…
– Nocsak , mit húzod a nadrágom? Kiskutyám, ne játssz! Engedj már! Jó kiskutyus, jól van. Na végre! Drágám, ma későn jövök, ne várj rám! Ne szűkölj már, Bodri! Nyughass, bolond kutya, mi ütött beléd?! Most elmegyek dolgozni, majd jövök!
– Még hogy jössz! „Bolond kutya?!” Én ember vagyok! Én vagyok te! Nem mehetsz el! Csinálj vissza! Vigyél vissza az eredeti testembe! Nem hagyhatsz csak így itt!
Hrrr… Elment. Vajon a többiekkel mi történt? Hová érkeztek, és hogy térnek haza? Lássuk csak, hogyan is kell visszatérni?… Jóságos Habakuk! Elfelejtettem… eszembe kell jutnia, hiszen eddig tudtam!
Hrrr… Hogy kell visszatérni? Hrrr… Hogy kell visszatérni? Hrrr… Hogy kell visszatérni? Hrrr… Mi az, hogy visszatérni? Hrrr… Hova? És minek? Hrrr…
Másnap:
– Megjött a gazdám! Nincs is nagyobb boldogság, mint nyalni a kezét, csak jutna eszébe, hogy nem a maradékot szeretem, meg a nyers húst és csontot, hanem a finom ételeket, a kakaót, a tejet, a főtt és sült húsokat, ugyanúgy, mint ő… Persze, honnan is sejthetné? Ez a kutya-én mindent háttérbe szorít bennem, hiába állok ellen…
– Na, látom, megnyugodtál, kiskutyám! Jó kiskutyus, jól van! Most pedig hosszabb időre elköszönök, majd egy hét múlva visszajövök!…
12. 02., J. W. Cassandra
