J. W. Cassandra: A lepleket számolják, ugye?
Azt mondják, minden a leplekkel kezdődik. És minden a leplekkel végződik. S ha már a kezdet és a vég fémjelzői a leplek, akkor e két végpont között is mindaz, ami létezik, keletkezik, megnyilvánul, mozgásba lendül, időbe vetül; szubjektummá, objektummá, cselekvővé, valamely cselekedetek elszenvedőjévé, vagy bármi egyébbé válik, a leplek takarásában, áldásos vagy áldatlan oltalmában lesz azzá, vagy válik végrehajtójává. S mindehhez álarcot ölt. Mert a kísértetek maszkabáljára érkezett, ahol úgy cserél leplet, álarcot, ahogy zsebkendőt szokás…
S hangzatos szólamok mögé bújik, szimbólumok és címkék jelzik mindazt, ami ő maga, s mindazt, amit tesz. Ilyen, talán az egyik legjellemzőbb szimbólum a „sub rosa”, ami annyit tesz: „a rózsa alatt”, s a szerzetesek titokban, kezdetben a kerek ablakon díszlő rózsa, később a rozetta, azaz rózsaablak alatt suttogva adták egymásnak tovább titkaikat. S már a középkorban sem maradt titok, ami „sub rosa”elsuttogott volt…
Manapság pedig még kevésbé, hisz a látszatát is kerülik, hogy bármit is tennének…Pedig serényen művelik gaztetteiket, s még serényebben bújnak meg álorcáik, lepleik mögött.
Érdekes ez a lepel, mint olyan: hamis biztonságérzetet kelt, illúzióba ringat: a felelősséget sosem kell vállalni semmiért. Az álarc tökéletesen elbújtat, a lepel leplez, a bűnöző vagy bűnös mögöttük bármit büntetlenül megtehet.
S azután lehull a lepel: először apró, furcsa gondolat-töviske mered az éj legvaskosabb sötétjében az ember elméjébe. Ám bármilyen apró, befúródik, befészkel, majd ösztökél, döfköd: – És ha mégis van számonkérés? Majd elsöpri a dölyf: – Á, semmiképp! Ám a tövis már befúródott és végzi dolgát. Egyre mélyebbre fúródik, semmi nem szedi ki, minden mozdulat egyre mélyebbre nyomja. S akkor már gyulladt is a környéke, lázas gondolatok örvénye sodorja az embert elméje vad vágtájában. – Mi van akkor, ha mégis eljön a számonkérés? Ha lehull a lepel? Senki nem jött vissza, ki eltávozott, senki nem mondja el, s a halott nem énekel…
– Mi van, ha mégis eljön a számonkérés? – A gondolat bűzhödt iszapot kavar föl újra és újra az elme talaján.
S az ember immár mérgezett: nem szabadulhat, mert mindhiába miden, ha végleg menni kell, s ott vár az Orca, a kendőzetlen… S néz a Szem. Velődig hatol, hogy tudod: lát! Mindent. S tudod: bűnös vagy… Nem segít ima. Nem segít adakozás. Nem segít alamizsna, mit a koldusnak vetsz, s tudván tudod: elissza.
Nem segít, ha nem gondolsz rá. Akkor tér vissza csak igazán, s akkor nyílik meg a mélység, mi leránt. Loptál. Csaltál. Hazudtál. Öltél. Kevély voltál. Gyilkos vagy. Akkor is, ha csupán elgondoltad… Gyáva vagy. Garázdálkodtál. Mindent és mindenkit eltapostál. Viszályt szítottál szándékosan. Vétkeztél. S ha mindezeket elküldöd magadtól, lerázod, ugrálsz, táncolsz, énekelsz magadban, olybá tűnik csupán, mint a gyilkos, ki a kezére tapadt vért egyre sikálja. Már nem látszik semmi, csak ő látja. Már kiserkent saját vére, ám ő még az áldozatét sikálja. Már keze sincs, de a vért még mindig rátapadni látja…
S amikor a végponton lehull álarc, lehull lepel, kendőzetlen bűneivel szembesül. Ahány bűn, annyi lepel… S a hegynyi lepelhalmon holtra váltan dermed a bűnös, és tudja: a lepleket számolják…
A lepleket mindig, minden végponton számolják. Sosincs kivétel. A lepleket számolják…
Vannak, kik elszenvedik e tortúrát. A leplek mögé bújt bűnösöktől a jogtiprást. A vagyonelkobzást. A szabadságtól való megfosztást. A döntési jog elragadását. A totális eltaposást. Az ártatlan legyilkolását.
Bennük égő remény a kérdés: – A lepleket számolják, ugye?
A bűnösökben élő rettegés a kérdés: – A lepleket számolják?
Igen, a lepleket mindig, minden végponton számolják. Sosincs kivétel. A lepleket számolják…
- 11. 02., J. W. Cassandra
