A gonosz sárkányok Földre érkezése
Abban a nagyon régi időben, amely az emberemlékezet homályába vész, amikor még jó sárkányok tanították az Aranykor után a tudatlan embereket, egyszer csak megérkeztek a gonosz sárkányok is a Földre.
Ők nem kérték az embereket, hanem elragadták tőlük, amijükre megfájdult a foguk. És elvitték juhaikat, jó futó lovaikat, sátraikat, feleségüket, gyermekeiket, eladó leányaikat, mindent, amit csak el lehetett venni tőlük.
Lehelletükkel fölperzselték a Holdsugarak Ezüstvitézeinek Népe és más népek lakta pusztákat, üvöltésükkel elűzték a lakott vidékekről az embereket.
Szembeszállás
A jó sárkányok megtanították a sámánokat, és rajtuk keresztül a népeket az ellenállásra, a sárkányharcra, a sárkány-álcákra, s az égi és földi hadviselés trükkjeire, de hiába. Túl kevés bátor ember élt akkoriban a Földön, jószerivel a Keleti Hajnalsugarak Népe, a Holdsugarak Ezüstvitézei, valamint a Nagymedve és a Kismedve Harcos Népe hősei szálltak csak szembe a gonosz sárkány-erejével.
Pusztító gonosztettek
A gonosz sárkányok pedig szüzeket, ifjakat követeltek, barlangjaik, víz alatti lakhelyük mélyére, a levegőbe, és bármilyen más – ember nem járta – vidékre hurcolták el őket, kéjesen gyönyörködtek szenvedésükben, élvezettel nézték haláltusájukat.
A gonosz sárkányok embert-állatot megbetegítettek, a növényeket kipusztították, rettegésben tartottak mindenkit.
Sokszor csaptak össze a jóságos sárkányokkal, akik az embereket védték ellenük, és hol azok, hol a gonoszok kerültek fölül.
Kihívásra készülve
A jó sárkányok legerősebbike elhatározta egy szép napon, amikor már nem bírta tovább nézni ahogy a gonosz sárkányok öldököltek, hogy összehívja a jó sárkányokat, és együttesen megütköznek a gonosz sárkányokkal, hogy béke köszönthessen utána a Földre, és az emberek is békében élhessenek.
Ki is hívták a gonosz sárkányokat párviadalra, de előtte a Fősámánnak átadtak egy olyan kis nyakba akasztható zsákocskát, amelybe valamennyiük erejét, tudását és képességét tartalmazó sárkányvér, -karom, -fog és -pikkelyek őrleményét tették.
A sámánok előlkészülete
Megmagyarázták a Fősámánnak: aki ebből a borába vagy ételébe egy csipetet szór és elfogyasztja vele, olyanná válik, mint a jó sárkányok, és képes lesz legyőzni a gonosz sárkányokat. Lelkére kötötték, hogy ha megütköznek a gonosz sárkányokkal, valamennyi jó sárkány fogait, pikkelyeit és karmait gyűjtse össze, mert ezzel biztosíthatja a Sámánok Népének a gonosz sárkányokon való felülkerekedését akkor is, ha ők veszítenének a harcban.
A Fősámán meg is ígérte, hogy így tesz, sőt, még a sárkánycsontok összeszedését is magára vállalta. Összehívta sámánjait, mindegyikkel etetett vagy itatott egy csipet sárkányport valamibe belekeverve és elmagyarázta, mit kell tenniük.
A sámánok készen várták, hogy megkezdődjön az ütközet. Az embereket elmenekítették jó messzire, csak ők maradtak a földön élő növényekbe, sziklákba, kövekbe rejtőzve, készen arra, hogy összeszedjék a jóságos sárkányok maradványait, ha kell.
Felvirrad az ütközet napja
És felvirradt az ütközet napja. Már a pirkadat üvöltéssel, földrengéssel kezdődött. Egymásnak rontott a két sárkánysereg: a levegő zúgott szárnycsapásaiktól, kénköves lehelletük fölforralt folyót, tavat, levegőt; minden egyes csapásuk sziklákat döntött a földre, kiömlő vérük feketésvörösre festette a talajt.
Összecsaptak a levegőben: hatalmas sárkányfarkak, -lábak és -karmok zápora hullott az égből, minden csapásukra megremegett a föld; aztán leszálltak, és az ádáz küzdelem a földön folytatódott tovább. Lépteik hasadékokat támasztottak, csapásaik szökőárakat zúdítottak a földre, hegyeket omlasztottak porrá egyetlen mozdulattal; mérgük kiégetett minden életet, ahová csak jutott belőle.
Sokáig rengett a föld, hánykódtak a tengerek medrükben, a Nap eltakarta arcát, a Hold és a csillagok vérvörös füst-, hamu- és porfelleg mögött gyászolták a leírhatatlan pusztítást. Az emberek még a messzi távolban is érezték a sárkánylehellet perzselését, hallották vérfagyasztó ordításaikat, és rémülten húzódtak sziklák, hegyek, erdők oltalmába előlük. Ember – állat egyaránt rettegett a hatalmas sárkánycsata idején: a legősibb ellenségnek számító tigris, a kígyó is az emberekkel együtt menekült a sárkányok elől.
Csillagoltó, vöröslő homály
A csillagoltó, vöröslő homályban senki sem tudta, mitévő legyen, csak a sámánok tették a dolgukat: szívüket megacélozta a sárkánypor, amit a Fősámán adott nekik. Mindannyian, rettegve bár, de járták a csatamezőt: hol alakot változtatva, hol emberként, egyre gyűjtötték halált megvető bátorsággal a jó sárkányok maradványait, és vágták le szilajul a gonosz sárkányok holtteteméről a fejüket, mert így nem kelhettek ki többé fogaikból újabb sárkányok.
Holdhónapon át tartó ádáz küzdelem
Egy egész holdhónapon át tartott az ádáz küzdelem. A jó sárkányok színe-java elpusztult, de maradványaikból elegendőt gyűjtött a sámánhad. A sziklák vörös-fekete porrá őrlődtek ez alatt a holdhónap alatt, a föld megnyílt, és a gonosz sárkányok legtöbbjét elnyelte, ám a jó sárkányok így sem győztek: végül vezetőjük is elpusztult, csak annak egyetlen sarja maradt életben.
A Vörös Sárkánycsata emlékezete
Ez a sárkánysarj elbújt egy olyan barlangban, amely nagyon messze esett az emberek lakhelyétől, és nem volt szeme előtt a gonosz sárkányoknak sem. Csak a Fősámánnal érintkezett, aki segített neki sárkányfog-veteményét őrizni, és amikor kikelt, egy közülük átvette a jóságos sárkány tudását, erejét és képességeit – a többi elpusztult a további sárkányütközetekben. De ez a nagy ütközet volt a döntő, amelyben a jó sárkányok maradtak alul. A Sárkányok Népe ezt az ütközetet azóta is a Vörös Sárkánycsataként emlegeti, és évente megüli a helyén az emlékét. Ilyenkor sárkányport szórnak a földre, a levegőbe, a vízbe és a tűzbe, azután meghajolnak a négy égtáj felé, és a maradék sárkányport elrakják. Amikor a négy égtáj felé szórtak már belőle, egy keveset magukra is szórnak, ezzel azt akarják elérni, hogy ők is olyan erősek, bátrak és emberfölötti képességűek legyenek, mint a jó sárkányok és a sámánok.
Vörös Sárkány-csatamező
Ezt az ünnepet évente mindig a gonosz és a jó sárkányok megütközésének helyén tartják, amit Vörös Sárkány-csatamezőnek hívnak azóta is. Ezt a helyet elkerülik, csak az ünnepség ideje alatt tartózkodnak itt, mert úgy tartják, hogy a sárkányok még ma is kikelhetnek a földből, vagy rájuk ronthatnak a levegőégből, mert csak a csatára való emlékezés idején védi őket a sárkánypor-amulett.
A sámánok pedig szorgosan gyártották a sárkány-amuletteket, amelyek hamarosan éreztették hatásukat: az emberek megtanulták, hogyan kerüljék ki a továbbra is rájuk leselkedő és le-lecsapó gonosz sárkányokat, és megtanulták legyőzni őket a sámánoktól és a Sárkányok Népétől.
Szétszéledtek a négy égtáj felé
Amikor az utolsó gonosz sárkány sárkánygyík-teste is elpusztult, a Sárkányok Népe még egyszer találkozott az utolsó jóságos sárkánnyal, aki azt tanácsolta, hogy széledjenek szét a négy égtáj felé, és tanítsák meg a gonosz sárkányok elleni küzdelemre a többi népet is a világon, mert érezte, hogy kikelnek még erős gonosz sárkányok, akik majd tovább gyötrik az embereket, amíg csak tehetik.
Így a Keleti Hajnalsugarak Népe maradt keleten, a Holdsugarak Ezüstvitézei a szomszédságában, a Kismedve Harcos Népe a keletnek is a legszélére vitte ismereteit, hogy elterjessze, a Nagymedve Harcos Népe pedig nyugatra indult, hogy az ott élőket is megtanítsa mindarra, amit tud.
A Négy Folyó Sárkánya és a Négy Folyó Csillaga
Az utolsó jó sárkány pedig elvonult mindenki szeme elől, és a réges-régi hatalmas területű Sárkányföld négy északi folyója mentére, azok forrásvidékére költözött, mert tudta, hogy akit a Földön négy folyó övez, feje fölött a Hold, a Nap és a csillagok ereje és fénye, maga-magában pedig a jóság ereje buzog, az legyőzhetetlen. Ő és utódja lett később az, akit a Négy Folyó Sárkányának hívtak, és aki igen hosszú, békés életet élt, s a területén mindenki nyugalmát biztosította.
Amikor a Négy Folyó Sárkánya elpusztult immáron békés élete végén, az égre került a Négy Folyó Csillagára, amely a Holdsugarak Ezüstvitézei Népének legfőbb csillaga, és amely a medvevadász Nagymedve Harcos Népét a Nagymedvére emlékezteti az idők kezdete óta, így is hívják az ő nyelvükön még máig is…
- 03. 07., J. W. Cassandra
