J. W. Cassandra:
Könyörgés
a Haldokló Szellemhez
Zárványlétbe kényszerült
végtelenség,
határtalan Szellem,
kérlek, bontsd ki tündöklő
szárnyaid;
a végtelenben hadd öleljem
röpülve a téren-túlt
magamhoz,
mint ha tenger… –
bennem bontsd ki szárnyad,
úgy röpíts –
pillanatra bár, feledjem
béna lábaim…
Ha szárnyad kitárva
röptetsz téren túl
boldog időtlen LÉT ölén,
a kínokat, miket a zárványlét
posványába merülten
elszenvedtem,
hadd feledjem, s
hihessem:
egy vagyok veled, végtelen,
s te nem haldokolsz –
életet nyújtasz nekem…
Így simul alám az Öröklét
selyemfinom érintése,
s ha látod röptömet,
ó, véghetetlen Szellem,
büszkeséged cseppjei beleszivárognak
sivatag lelkembe és
átitatnak ragyogásod
tündérfény-özönével.
A zárványlét így kaphat
tündéri varázshímet
mocsok-köntösére.
Vakságom homályos pislogást
láttat csupán enélkül tünde
fénysugaraidból;
érzéseim a zárványlét
korlátain belül sejtetik:
ha szabadulsz e béklyóból,
életadó csermely, öröklét-sugár
maradsz, s boldogan
terjedhetsz túl mindenen,
feledve korlátodat:
engem, ki most hozzád fordultam…
Haldoklásod az én létem, s
halálom a te újjászületésed leszen
– mit kívánjak hát, végtelen Szellem?
melyikünk léte a megkerülhetetlen?
Szárnyadon szállva
alám simul a végtelen
nincs határ
nincs idő
nincs tér
csak én vagyok
egy végtelen LÉT
közepén
s te bennem –
míg én benned…
A zárvány oszlik, a LÉT
fölbuzog –
szökőkútján csillámló
szivárvány-tarajok
villannak,
s a haldoklás
belezuhan a LÉT
örvénylő áramába;
itt az érzék kába –
a Szellem tart
engem, vagy én vagyok
börtönőre
egy időre?
Itt zuhan egymásba
tér és idő,
itt leszek azzá,
ami eddig volt
— Ő
— én
A haldoklás tündöklésbe
vált:
A ragyogás permetezi
szét a Szellem
mosolyát – engem
Már semmi nem fáj
Oldozz föl —
föloldozlak…
túl minden
én-határon
- 01. 12., J. W. Cassandra
