A szív és az elme, az ész,
Mi bölcs volt, szeretetteljes,
Most kardot emelni kész,
Hisz a dualitás formálja létünk:
Egyedülit a dualitás hasít végül,
S fölmutat látnokot és vakot…
És ez az idő és az „időn túl”:
Ez a pillanat, midőn létünk, a táncolót
Látod: a vak és a látnok…
Ez a villám villanása,
Ez a tánc lobbanása,
Élet s halál: az Isten tánca…
Ám te vagy a szív és az elme,
Te vagy a látnok, s a vak benne,
Te vagy a halál és az élet…
Táncod, mit jársz, haláltánc,
Míg meglátod: egyensúlyt ad –
Teremtés s pusztítás örök Egy marad.
S már kezdődik újra a tánc:
Isten teremt örök egyensúlyt,
S az dualitássá hasad…
Ám légy csak a szív és az elme,
Ám légy csak szerető, kedves:
Látnokot s vakot át így ölelj!
S amit így meglátsz: az az örök tánc!
- 03. 15., J. W. Cassandra
