J. W. Cassandra: A csipkebokor szerelmese

11 Likes Comment
  • Save

Készülődés az útra

Történt egyszer, hogy Nagyanyó elkészült a szárítással, a kenőcsök, írok kavarásával, és fejkendőt kötött, vaskos kesztyűt készített a kosarába, metszőollót, kiskést és különféle hasonló ki tudja, mire való dolgot rakott el – legalábbis Csillagfürt így gondolta. Aztán Nagyanyó sapkát adott rá és kiskabátkát, ami belül jó meleg volt, és apró csizmáját húzta a lábára. Ő maga is felöltözött, de kissé lengébben, mint ahogy unokáját bebugyolálta, hogy hajladozni, mozogni tudjon. Kendőt kötött a fejére, bekecset húzott és csizmát, majd elindultak a távoli dombok felé, a kiskosárban némi almával, ha Csillagfürt megéhezne, vagy megszomjazna. A kiskutyus – akit a kislány talált, amikor Nagyanyó „elveszett” – azaz beszélgetett egy kedves ismerősével -, és ő torka szakadtából ordított utána – farkcsóválva érdeklődött, hogy ő is mehet-e.

De Nagyanyó körbemutatott az udvaron és így szólt: – Te itt maradsz, kis Királyfi – mert Csillagfürt ragaszkodott hozzá, hogy ez legyen a neve -, és őrzöd a házat és az udvart! Tudod, hogy a jó kutyáknak ez a dolguk! Majd nemsokára visszatérünk, addig ügyelj a jószágra, a kertre, az udvarra, a házra és mindenre!

Királyfi tehát ott maradt boldogtalan, bizonytalan farkcsóválással, méltatlankodó csaholással adva hangot annak, hogy ha neki kell őriznie mindent, leesik a koronája a fejéről… Ám a kutyaugatásra, a csaholásra az emberi fül meglehetősen süket, ezen felül Nagyanyót nem zavarta, ha méltatlankodik. Csillagfürt szerette volna Királyfit magával húzni, majd elengedni, hadd futkározzon, ám őt Nagyanyó nem kérdezte. Így hát vissza-visszasandított a kiskutyára, hogy vajon a fején van-e még a koronája.

Távoli hegyek felé

– Gyere, Csillagfürt, kisunokám, messzire kell mennünk ahhoz, hogy a mai bogyókat begyűjtsük! – biztatta Nagyanyó. Tudta ő persze, hogy mit szeretne Csillagfürt, de az ő lába is szokott bizony fájni már, no meg a kislánynak a dombok valóban messze voltak. – Majd máskor lesz még alkalom, amikor a közeli erdőbe és a közeli dombokra megyünk, majd tavasszal, ha a fű zsendül! – biztatta meg a kislányt. – Most pedig szedjük a lábunkat, mert hamar itt a délután, azt meg követi a napocska búcsúja a tájtól, aztán hirtelen leszáll az éj: vaskos sötétség-leplében hogy fogsz hazafelé botladozni? Hiszen nem fogsz látni semmit…

– De Göncöl, a táltos majd világít! Vagy megkéri Holdtündért, és akkor ő világít!

– Nem lehet: a Holdtündér most a Földtől legtávolabbra eső távoli hold-zugban vert tanyát, mert újhold van, és a sarlója látszik ma este csak, meglátod!

– De ha Göncöl táltos szépen megkéri Holdtündért, azzal, hogy én szeretném, akkor biztosan…

– Az még a Holdtündérnek is napokig tart, míg a legtávolabb eső távoli hold-zugból visszaérkezik, hogy bárki kedvéért világítson, drága gyermekem! Hiába kérnénk meg szépen Göncölt!

Bogyógyűjtés

Csillagfürt válaszul durcásan rugdosta a rozsdaszín avart, amerre haladtak. Viszont a dombok egyre közeledtek hozzájuk, s egyszer csak már ott is voltak: a dombok alját körben csipkebokrok szegélyezték, hullámvonalban följebb is piroslottak ágaik a csipkebogyók alatt, és a domb tetején is láttak sok-sok bokrot. Nagyanyó nekiállt, hogy csipkebogyót szedjen. A kiskéssel vagdosta őket, a metszőollóval a makacs ágakat, és az ágak végén összetöppedt, „öreg” bogyókat nyisszantotta le. Amit leszedett, azt egy terítőre potyogtatta, s biztatta Csillagfürtöt, hogy óvatosan, kesztyűvel szedegesse ő is a pirosló, érett csipkebogyót, vagy a terítőről rakja a kosárba. Csillagfürt látta, hogy Nagyanyó csak kevés bogyót szed igazából egy-egy bokorról, mert alul körben lemetszette, amit talált, de középen és fölül csak az „öreg”, ráncos bogyókat vagdosta le. Azután tovább haladt a szomszédos bokorhoz, és így járta lassacskán körbe a dombot. A kislány egy darabig szedegette a terítőre pottyant bogyókat, néhányat meg is kóstolt, de elunta. Amíg Nagyanyó szemlátomást teljesen belemerült a munkába, ő elindult és körbe-körbe futkosott a domb körül, majd följebb is merészkedett, és egyszer csak egy facsoport közelébe ért. Ott megtorpant, mert a kis erdőcske vagy ligetecske aljnövényzete közt is hívogatták a csipkebokrok. Oda is ment, s ahogy le akart szedni egy-két érett szemet, hirtelen valami éktelen csörgéssel-zörgéssel ugrott meg épp annál a csipkebokornál, ahol megállt: kiugrott, majd szökellve elfutott egy csapat őz, gidák is futottak köztük, pöttyös hátuk messziről is villogott. Az elöl futó bak ugrás közben fellökte a kislányt, aki persze rémülten ordított torka szakadtából, s kisvártatva Nagyanyó is odaérkezett, hogy segítsen.

– No, mitől ijedtél meg ennyire, kis bogaram?

Valami nekem ugrott!”

– A valami nekem ugrott és fellökött, és ugatott apró, fura vakkantással, mint Királyfi szokott, de nem üdvözölt, hanem átugrott fölöttem, Nagyanyó, és akkor behunytam a szemem, mert azt hittem, meghalok, mint a szüleim…- szepegte végül Csillagfürt.

– Ugyan, ugyan! Nem halsz meg! Az őzek szelídek, legalábbis messziről. Igaz, ha a csalitosban a búvóhelyükön riasztják meg őket, akkor nem olyan szelídek, mert félnek… A félelem miatt ugrott neked, döntött hanyatt és ugrott át fölötted – hunyorított Nagyanyó.
– Tudod, hogy miért tanyázik az őz a csipkebokor alján?

– Nem, de te biztos tudod…

Egyszer volt, hol nem volt…

– Nos, a csipkebokor valaha régen, amikor még az emberek talán meg sem jelentek a Földön, nem bokor volt, hanem Vadrózsa királykisasszony. Vadrózsa királykisasszony Rózsa királynő és Japánrózsa király leánya volt, akinek szépségéről a madarak daloltak, a lepkék táncukkal adták hírül, a patakok csobogása vitte a folyókhoz, a folyók vize a tengerig, és végül minden földet bejárt szerte a világon a hír, hogy Vadrózsa királykisasszony a legszebb leány, akinek királyok, királyfik, hercegek, grófok, bárók versengnek kezéért. De ő nem adta a kezét egyiknek sem, mert ugyan valóban csodaszép volt: termete, mint a nádszál, haja, mint a sűrű csillagsátor, omlott alá sarkáig beborítva, homlokán ragyogott a Hold, orcáján fénylett a Nap, tekintete, mint a Hajnalcsillag sugara, úgy ragyogott. S a járása olyan volt, akár az égen a csillagoké: fenséges; viszont rátarti is volt, büszke, és kijelentette: csak annak adja kezét, aki a Hajnalcsillag sugarából sző neki menyasszonyi fátylat, elhozza neki a Holdtündér legféltettebb kincsét: a míves apró szelencében őrzött holdvarázst, hogy abból készüljön el a hitvesi gyűrű, és a Napkirály fejealja alatt őrzött fénykoronával koronázza meg fején a Hajnalcsillag sugarából szőtt fátylat az esküvő napján.

Hej-haj, búsultak a kérők!

Hej-haj, búsultak a királyok, királyfik, hercegek, grófok, bárók: nincs az a tengernyi gazdagság a földkerekségen, amivel ezt a kívánságot teljesíteni lehetne! Kihirdették nagy titokban hát a hercegnő kezére pályázó királyok, hogy aki helyettük megjárja az utat a Hajnalcsillaghoz, a Holdtündérhez és a Napkirályhoz, az kapja a fele királyságukat… Ám a hírt elvitték a szarkák, cserregve mesélték a hollóknak, azok pedig a hercegnő dajkájának fülébe súgták, és amikor a király megjelent, hogy fű-fát ígérjen a hercegkisasszonynak, mert tudván tudta, hogy az ő szegénylegénye majd megteszi helyette az utat, a hercegkisasszony kiseprűztette a palotából őt. Azután egy másik uralkodó járt szakasztott ugyanígy. Sehogy nem tudták elgondolni a kérők, hogy tudhat meg mindent a hercegkisasszony.

A bűbájos dajka

Mígnem varázslóik addig mesterkedtek, mondták varázsigéiket, hintettek bűbájt szeret a világra és a benne élő lényekre, hogy egy szép napon a Bergengóc király fővarázslója jelentkezett a Bergengóc királynál: – Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, a hercegkisasszony dajkája a bűbájos, az tudja meg a madaraktól, mire készülünk…

No, megparancsolta a Bergengóc király, hogy varázslattal, bűbájjal, vagy szép szóval, de tüstént kerítsék elő a vén dajkát és hozzák elébe! A vén dajka azonban nem volt bűbájos, se boszorka, hallgatott a szép szóra is, és elment a Bergengóc király színe elé.

– Hallod-e, te vénség! – förmedt rá a király -, miféle praktikák kellenek ahhoz, hogy Vadrózsa királykisasszony kezét elnyerjem?

Ám a vén dajka gyáva sem volt, vén is volt már, vénségesen vén, akár az országút, s oly sok mindent látott már, hogy ő bizony nem ijedt meg a királytól. Hát így válaszolt neki:

– Bizony mondom, felséges király, hogy nem tudom. De egyet tudok: ha a fáradságos utakat nem szegénylegényed járja meg helyetted, hanem te magad, akkor nyerheted csak el az én szépséges Vadrózsa királykisasszonyom kezét! Mert ha valaki mással próbálod meg elhozatni a Hajnalcsillag sugarát, a Holdtündér kincsét: a holdvarázst és a Napkirály fejealja alatt őrzött fénykoronát, akkor sosem lesz tiéd az én szépséges királykisasszonyom!

– És hogyan mehetnék el én ezekért a jegyajándékokért, te dajka?

– Hívd vissza a szegénylegényt, akit magad helyett küldöttél volt, és szerelkezz föl az útra te magad, majd indulj sorra: előbb a Hajnalcsillaghoz, utána a Holdtündérhez, végül a Napkirályhoz!

– De mit kellene az útra magammal vinnem, hogy el is érjek oda, meg vissza is térjek a jegyajándékokkal?

– Semmi mást, csupán a szerető szívedet, a hitet önmagadban és a hitet abban, hogy a Hajnalcsillag, a Holdtündér és a Napkirály megsegít! – válaszolta a dajka.

Hetedhét határon túl

Akkor a Bergengóc Király elbocsátotta és megparancsolta, hogy hívják vissza a szegénylegényt, aki addigra már hetedhét határon túl járt, a csillagokon hágtak léptei, s egyenest a Hajnalcsillag szikrázó palotája felé tartott. A Hajnalcsillag már látta őt, látta, hogy elszánt és merész, hogy bízik magában és őbenne, hogy segíteni fog neki. És azt is látta, mert a szívek titkainak ismerője, hogy bizony a szegénylegény szereti a hercegkisasszonyt igazán: mert nem bánja azt sem, ha a királya fogja feleségül venni, nem ő maga, csak a kedvére tehessen… És megszánta: magához vonta, megajándékozta a hajnalcsillagsugárral, és elindította a Holdtündér ezüstfényű kastélya felé. Onnan a Holdtündér ezüstfényű kastélya már csak egy verébugrásnyira volt, hát a szegénylegény egy szempillantás alatt ott is termett. A Holdtündér látta körötte a Hajnalcsillag sugarát fényleni, hát behívta kastélyába, bevezette a legeldugottabb aprócska kis kamrájába, amelynek egy ablaka sem volt, mégis ezüstösen derengett a fény benne: a míves, apró szelencéből áradt szerte, mert a holdvarázslat fénye ragyogta be a kastélyt. Ebből a Holdtündér egy keveset a szegénylegény hajnalcsillag-sugarához szőtt egy intéssel, s elmagyarázta neki: ha megérkezik mátkájához, a szövést fejtse föl aranykéssel, és forgassa háromszor a felkelő, majd háromszor a lenyugvó nap irányába, akkor lesz belőle az a hitvesi gyűrű, amely az örök szerelem és örök hűség záloga. Azzal elindította a Napkirály pazar fényben ragyogó palotája felé. Azt azonban lelkére kötötte:
– Mikor odaérsz, rejtsd el orcád és tenmagad a hajnalcsillagsugárral egybeszőtt holdvarázsba, különben megéget a Napkirály éktelen heve!

De azt a napkoronát nem viselheti más, csak igaz ember!

A szegénylegény szépen megköszönte, s amikor odaért, elrejtette magát. Akkor elébe állott a Napkirály: – Mi járatban vagy, te szegénylegény?

– A királyom bízott meg, hogy elvigyem neki a hajnalcsillagsugarat a holdvarázzsal, és hogy elkérjem jegyajándékul Vadrózsa királykisasszony számára tőled a fejed alatt őrzött napkoronádat! – vágta ki a legény.

– De azt a napkoronát nem viselheti más, csak igaz ember! – így a Napkirály – Ha olyan teszi a fátyolra, aki nem igaz, az bajt hoz a menyasszonyra és rá magára is! Ezen felül arra is, aki megbízásból viszi el a jegyajándékokat!

– Nem bánom, én átadom azokat akkor is, ha megbízás, akkor is, ha halálomat lelem! Úgysem lehet enyém a szépséges királykisasszony, mivel szegény vagyok… – és mindenre elszántan várta a koronát.

A napkorona

Akkor a Napkirály bevitte őt a hálókamrájába, ahol szertelen, vakító fényesség áradt a fejealján őrzött napkoronából. Arra a Napkirály ráfújt, így a legény a hajnalsugárral összeszőtt holdvarázzsal egybe tudta kötni, s a keblébe rejthette, nem történt semmi baja.

A Napkirály visszaindította, s már a Hajnalcsillag palotájától haladt a Göncölszekérhez, hogy azzal ereszkedjen a Bergengóc király birodalma szélére alá, amikor maga a Bergengóc király jött vele szembe: – Adsza a jegyajándékokat!

Nem igaz ember, még ha százszor király is!

Ám a szegénylegény fejében időközben kicsírázott egy gondolat: ha a Napkirály igazat mond, és csak igaz ember lehet e jegyajándékokkal a választott mátka boldog férje, akkor ő bizony nem adja királya kezébe a jegyajándékokat, mert aki maga nem jár a dolga után, hanem rászed mindenkit, az nem igaz ember, még ha százszor király is! És a Göncöl bakjára ugrott előle, a kebelében a jegyajándékokkal. A király megpróbált mellé ugrani, de elvétette az ugrást és nyakát szegte, ahogy lefelé hullott birodalma legszélére.

A fogadtatás

A szegénylegény pedig a Göncöllel leugratott Vadrózsa királykisasszony palotájához, és vitte neki boldogan a jegyajándékokat.

A palota kapujában ajtónállók tartóztatták föl kivont karddal, de pirinyót elővont a jegyajándékból, s míg elvakította őket a szertelen ragyogás, Vadrózsa királykisasszony előtt termett. Boldogan vonta elő a jegyajándékot, ám a királykisasszony fitymálta foltos gúnyája miatt: – Talán király vagy, vagy királyfi, ilyen gúnyában? – nézte végig dölyfösen. – Engem ilyen ágrólszakadt nem kérhet mátkájául!

Rontás

Hát, ahogy ezt kimondta, a jegyajándék kiröppent a szegénylegény kezéből, ráterült a világszép királykisasszony hajára, s csipkebokorrá változtatta. A foszlánya a szegénylegény kezében maradt, az pedig a legényt változtatta őzikévé. A vadrózsabokor aztán a világon mindenütt kóborolt, később pedig mindenütt kinőtt, mert azt reméli a beléje varázsolódott, dölyfös királykisasszony, hogy valahol rátalál a mezsgyére, amely elviszi őt vadrózsabokor képében a Hajnalcsillaghoz, hátha az feloldja e varázslatot és büntetést. Vagy a Holdtündér, ha őhozzá eljut. Vagy a Napkirály… Mert bármelyikük leveheti róluk a rontást, és akkor a holdvarázs, a kincs az örök szerelem és örök hűség jeleként kapcsolhatja egybe őket végre.

Reménytelenül is reménykednek

Az őzike pedig tanyát vert boldogtalan szerelmesként a csipkebokor alatt, s azóta is ott él, mert ugyanazt reméli, amit Vadrózsa királykisasszony a bokorba záródva: hogy megszabadulhatnak és egymáséi lehetnek végre. Mert e valaha volt réges-régi kor óta a vadrózsába zárult királykisasszony rég megváltozott már, s az őzike is rég megszenvedte, hogy megbízásból járt el valaha. És reménytelenül is reménykednek, hogy egyszer csak valahára eljön az a pillanat, amikor a Hajnalcsillag sugarából szőtt fátyol a királykisasszony hajára simul, a holdvarázslatból az örök szerelem és örök hűség gyűrűje kerekedik, amely a királykisasszony hajnalcsillag-sugár fátylát megkoronázó napkorona fényében a szerelmesek ujjára kerül végre. Mert akkor mind a bokor, mind az őzike visszaváltozhat emberré, s akkor végre egybekelhetnek.

A szabadulás titka

– De Nagyanyó, nem tudod, hogyan szabadulhatnának meg?

– De tudom, kisunokám! Csakhogy az oly messze van innen, amit tenni kell érte, hogy az útnál is messzibb, amit a valahai szegénylegény bejárt! Mert meg kell születnie egy varázserejű embernek, aki e három ereklye szülötte, s neki kell eljutnia a szegénylegény útján a Hajnalcsillaghoz, a Holdtündérhez, a Napkirályhoz, és a Göncöl szekeréről kell a csipkebokorra rádobnia a fátylat és a koronát. S ha a Napkorona érinti az e három ereklyéből egybeszőtt fátylat, akkor a gyűrű leválik belőle, s a szerelmeseket megváltja. Csakhogy az az ember még nem született meg, és a bokorról sem tudhatja senki, melyik volt az eredeti, sem pedig az őzikéről… Ezért olyan nehéz megszabadítani a boldogtalan szerelmeseket!

– És megszületik majd?

– Egészen bizonyosan, hiszen minden hibát ki lehet mindig javítani! Csak nem mindet lehet azonnal, sem könnyen. De ne búsulj, ha teliholdkor megkérjük a Holdtündért, biztosan segíteni fog! Addig pedig örülj, hogy találkoztál a csipkebokor szerelmesével, az őzikével, aki őrzi kedvesét…

Alkonyi hazatérés

Időközben az alkony is leereszkedett, s ők még épp időben érkeztek haza, hogy jó vacsorát ehessenek, s a fárasztó nap után pihenhessenek is. Nagyanyó pedig elrakosgatta a csipkebogyókat, mert lekvárt főzött másnap belőlük és szirupot, hogy unokája erős lehessen. Hiszen a csipkebogyó erősíti a szervezetet a betegségek ellen.

  1. 09. 25.
  • Save

You might like

J. W. Cassandra

About the Author: J. W. Cassandra

I’m a teacher and a registered author either, at Artisjus as a writer and a poet in Hungary. I love forests, butterflies, flowers.

Leave a Reply

0 Shares 512 views
Share via
Copy link
Powered by Social Snap