J. W. Cassandra: A Rózsatündér kertje

Like Comment
  • Save

Kertészkedés

Egy szép napon épp nem hívták el Nagyanyót senkihez, hogy segítsen, így hát nekiállt, hogy Királyfi, a kutyus mellett rendezze a kertet. Rá is fért bizony, hisz folyvást a környező falvakat járta, hogy sebeket gyógyítson, kimarjult bokákat hozzon helyre, sápkórosakat hozzon vissza az életbe, lesántult állatokat hozzon helyre… Most azonban épp kertészkedéshez való időre ébredtek, s a kora reggeli napsütésben Királyfi farkcsóválva vetett bukfenceket mellette, ahogy a már korábban megmetszett rózsabokor mellett kis gödröt ásott egy újabb rózsatőnek.

Nagyanyó igazi segítsége

Csillagfürt pedig ott jött-ment körülötte, hol a kiskutya farkát próbálta elkapni, hol pedig fontoskodva cipelte a locsolókannácskát: ő Nagyanyó igazi segítsége! Nélküle nem is tudna rózsákat ültetni, sem gondozni… Hogy Nagyanyó ezt ugyanígy gondolta-e, azzal a kislány nem törődött. Ahogy Királyfi felugrott a rózsabokor mellett egy kis gödörből, amibe belehemperedett, Csillagfürt kiabálni kezdett:

– Nézd csak, Nagyanyóka! A futórózsa feje mind a földön hever! Jaj, jaj, mi lesz szegénykével?

– Ne kiáltozz, mindjárt segítünk rajtuk… Hozd inkább a kiskannádat, locsolj ide egy kis vizet a rózsatőhöz, hogy megeredjen majd! Ide, egészen a tövéhez, akkor ki fog nőni…

Csillagfürt nyelvlógató igyekezettel locsolta a tövet, majd visszaugrált a csüngő, porban fekvő rózsákhoz. Szomorúan nézegette, de Királyfi arrafelé hempergett, ezért tüstént meg is vigasztalódott.

A Napcsókolta Fehér Rózsa

Füves Anyóka pedig a kerítés mentén minden rózsatövet gondosan elültetett, a kislánynak magyarázgatva:

– Ide, a futórózsától elég távolra előbb egy fehér rózsát ültetünk, amelyiknek a nap csókolta a szirmait, amikor először virágzott, s ettől rózsaszínes csíkok tarkázzák…

– A nap csókolta a szirmait? – meresztette nagyra a szemét a csodálkozástól a kislány.

– Igen, amikor a Rózsatündér kertje létrejött…

– A Rózsatündér?

– Igen, kisunokám, a Rózsatündér kertje mindig mindenki emlékezetében él, mert csodaszép volt…

– Ő maga is rózsa volt?

A Rózsák Királynője és a Fekete Rózsa

– Nem, mindjárt elmesélem, várj csak egy pirinyót – hunyorított Nagyanyó, és kiegyengette a derekát. – Csak előbb rakjunk tearózsát ide a napcsókolta fehér mellé… Így ni! Most egy mélybordó szirmú, közepe felé pirosodó, nagyfejű, bársonyszirmú, illatos rózsa tövét rakjuk ide, ez lesz a Rózsák Királynője! Illata csábító, mint a Rózsatündér fénye, színei a varázslatok bársonyszirmú képmása, aki csak láthatja, ha kinyílik, mind behódol neki… A sort a Fekete Rózsa, minden rózsák leggyönyörűbbje zárja, amelynek illata bódító és páratlan. Sötét, finom tapintású szirma selyem és bársony, tavaszi szellő fuvallata, méhek öröme…És rakunk melléjük még rózsafát a végére, ami nem fog futni, hanem úgy növekszik majd magasra, ahogy a fák, csak persze kisebb…

– És annak milyen lesz a virága?

– Annak apróbb, rózsaszínű… Majd ha megerednek a hajtások, látni fogod.

– Királyfi nem fogja őket bántani?

– Nem, mert ő tudja, hogy akkor lesz nemulass! – hunyorított Nagyanyó. – No, locsold csak meg szépen mindegyik hajtást egy kicsit, és akkor megjavítjuk a futórózsákat is… Közben pedig elmesélem, milyen volt a Rózsatündér kertje…

Azzal a futórózsához lépett. Bizony annak élénkpiros virágai szinte egytől egyig a porban hevertek, de Nagyanyó sorra felkötözte az ágakat, visszaigazgatta a futtatóra őket és dúdolt. A kislány nem értette, de csodaszépnek találta. Annál is inkább, mert a dallamra a vérvörös szirmok megéledtek és a rózsafejek teljesen helyreálltak.

A Rózsatündér kertje

– A Rózsatündér kertje ma már csak emlékezetben él – fogott közben a mesébe Nagyanyó. – Ám valaha mindenki tudta, hol van, mindenki ismerte és szerette. Mert a Rózsatündér a rózsák tündére volt, miként a neve is mutatja, és amikor a Földre költözött, hogy egy ideig itt éljen, kiválasztott magának egy palotát, de viszonylag kicsinykét, melynek falait repkény védte, ablakain vékony rácsok futottak végig, kapuját két sárkány őrizte, s a kertje elvadult, oly hosszú ideig volt lakatlan. Ám ahogy a Rózsatündér beleköltözött, csak csettintett, s a palota megszépült: a rácsos ablakokra rózsa futott föl, kárminpiros apró fejek kandikáltak be ablakain, meg élénkvörösek, a repkény helyén is futórózsák díszítették a palotácska falait. A kertjében pedig az elvadult gizgaz helyén hamarosan virágok nőttek.

A Rózsatündér szelencéje

Azt mesélik, a Rózsatündérnek volt egy szelencéje: apró, míves, rózsákkal díszített ezüstszelence, a rózsák pedig rubinból voltak rajta kirakva. Annak fedelét ha felnyitotta, a tükrében mindent megláthatott: a palotáját, a kertjét, a közeli és távoli helyeket, az embereket, növényeket és állatokat. És a másik világokba is átláthatott rajta keresztül. Hát ezt nyitotta föl, jó alaposan megnézte, s kitalálta belőle, milyen legyen a kertje. Akkor fogta magát, szépen felöltözött selyemruhájába, bársonyszirmokkal, rózsalevelekkel díszített palástját vállára vetette, rózsasziromból szőtt tarka fátylát a hajára kanyarította, rózsadíszes topánkájával toppantott, s kint termett a kertben. A legeslegközepére ment, ott megállott, s dúdolni kezdett.

Rózsafakasztó tündérdallam

– Azt dúdolta, amit te az előbb a futórózsáknak?

– Igen, csakhogy tündérnyelven. No, a dallam pedig kiáradt, s körbe hullámzott a kerten, s mindenhol eltűnt a gizgaz, a helyébe pedig rózsa nőtt. A kőfalra vérvörös futórózsák kapaszkodtak fel szempillantás alatt, a kertben pedig rózsaágyások termettek. Mindegyikben más-más rózsa nőtt ki: a Rózsák Királynője emelkedett fenségesen a közepe körül, ahol egy kőemelvény emelkedett ki a semmiből. A Rózsák Királynője fenséges mélybordó szirmú, közepe felé pirosodó, nagyfejű, bársonyszirmú, illatos rózsákkal pompázott. Mit illatos! Olyan zamata lengte körül a kertet magát is, hogy még a pillangók, a madarak is elfelejtettek szárnyukkal verdesni, s a Rózsák Királynője foglyaivá lettek, mert odapottyantak mellé. A méhek, legyek megrészegültek, dongásuk pedig odacsalta a fecskéket is… Akik szintén a Rózsák Királynője bűverejének engedtek… Így a kert elég érdekes látványt nyújtott.

A Nap szerelme

A csábítás azonban nem merült ki ezzel: a Rózsák Királynőjének körét a hófehér, bársonyos szirmú rózsa övezte, amely még csak nyiladozott, mikor a nap az égről meglátta, s beleszeretett. Sugaraival becézte, simogatta, majd megcsókolta a virágot, s a szirmokon ettől a közepétől egyre vékonyodó sávban a napcsók rózsaszínje tűnt fel, ami máig is látható rajta… Ez lett a Napcsókolta Fehér Rózsa, az ártatlanság és az igaz szerelem jelképe.

– De hát ez gyönyörű lehetett! És mit csinált a Rózsatündér? Nem akarta megvédeni a hófehér rózsát a naptól? Hiszen az övé volt, nem?

– Az övé volt, persze, de ha akarta volna, se védhette volna meg: a virágok még a Rózsatündér kertjében is a természet szépségei, s ha annak urai, mint a nap, a szél, az eső, a hó és egyebek kiválasztják őket maguknak, beléjük szeretnek, azt még a Rózsatündér se akadályozhatja meg! Senki, kisunokám, mert ez a természet rendje…

A vörös rózsák és az aranysárga varázsvirág gyermekei

De hogy folytassam, a hófehér napcsókolta rózsakört a tearózsa köre követte: egy kör apró fejű, sárga szirmú rózsa, melynek a sziromlevél aljától sávosan indultak ki a rózsaszínből pirosassá hajló színes foltok, fölül pedig egészen pirosan virítottak. És az illatuk! Hm, mennyei volt! – sóhajtott Nagyanyó. – Azután a nagyobb fejű, tömött rózsák sora következett. Ezek is tearózsák voltak: a szirmok aranyszínét a tetejükön visszahajló szirmok szélén lecsorduló vörösség övezte, illatuk a hetedik mennyországból áradt a Földre… A harmadik tearózsakör pedig halványsárga szirmaival hatalmasra nyílt, szélein, melyek szintén visszafelé hajlottak, halvány rózsaszín sávok mutatták, hogy a vörös rózsák és az aranysárga varázsvirágból nőtt rózsa nászából születtek…

Az Éj Királynőjének rózsadíszei

-Nahát, Nagyanyó, és mit kezdett a Rózsatündér ezekkel a rózsákkal?

– Hogy mit? Mindjárt megtudod! – hunyorított Nagyanyó. – A tearózsák körét a kertben a fekete rózsa, az Éj Királynőjének kedvence követte, épp olyan, amilyet most ültettünk. Hatalmas a virága, sűrű szirmai szorosan összesimulnak, illata kábít és nappal is álmodozásra csábít, szirma a tövétől fekete, fölül enyhe pírral ragyog és bársonyos a tapintása. Hűs érintése a selymet idézi, az Éj Királynőjének ezzel van a csillagos palástja kiverve. Egy csillag mellé egy fekete rózsa kerül mindig. Vagy egy fekete rózsát három aranycsillag vesz körül, esetleg egy csillag körül három fekete rózsa ontja bársonyillatát…

A mennyei rózsák földi mása

Ó, igen, a Rózsatündér ujjával végigsimította őket, s pontosan olyanná lettek, mint a mennyei rózsák, a hetedik menny rózsái, az Éj Királynője rózsadíszei. Csakhogy ezek itt illatoztak, hajladoztak, pompáztak a Földön. És ha bármi baj érte virágait, a Rózsatündér rózsadíszes selyemruhájában, bársonyszirmokkal, rózsalevelekkel díszített palástjával a vállán, haján rózsasziromból szőtt tarka fátylával, rózsadíszes topánkájával végigsuhant kertjén, s tündérdalt dúdolt, amely meggyógyította őket.

– Énekeld el! Te biztosan tudod!

– Hát, nem is tudom…

Tündérdalok

S Nagyanyó csilingelő, ezüstös hangon dalolni kezdett, majd átölelte Csillagfürtöt, akit a dal egészen megigézett:

– A dal erről szól – mondta neki. – Figyelj!

„Éj Királynője, megidézlek!
Rózsád éjfekete vére megsebzett,
Jöjj, segítsd, hogy életre keljen!

„Nap aranyló fénye, megidézlek!
Rózsaszerelmed halálba hull,
Ne hagyd pusztulni ártatlanul!”

„Napkirályfi, megidézlek!
Aranyvörös napszekéren
Suhanj rózsáid fölébe!”

A rózsák dala

– Persze a Rózsatündér mindig azt dúdolta, amelyikre épp szükség volt. S a megidézett hatalom – mert ezek mind azok – megérkezett, s virágát helyrehozta egyetlen szempillantás alatt, majd tovatűnt. A Rózsatündér pedig beszélgetett tündérnyelvén a rózsákkal, s kertje a földkerekségen a legcsodásabb rózsakertté vált. A rózsák pedig – bár azt állítják, hogy irigyek – mindenkor szirmaik súgásával, viráguk pompázatos illatával, selymes-bársonyos érintésükkel, szépségük leírhatatlan varázsával válaszoltak: mindez dallá áradt, amit a Rózsatündér pontosan értett, s amikor a rózsák arról panaszkodtak, hogy védtelenek, a Rózsatündér szelencéjéből ezüstport fújt rájuk, s töviseik nőttek. De ha becézgette őket, ha elsuhant köztük, a rózsák őt sosem szúrták meg: tudták, hogy ő hívta a földi létbe őket.

Varázslatos híre szárnyakon szállt

A Rózsatündér kertjének varázslatos híre szárnyakon szállt: pillangók röptén, fecskék szárnysuhanásán, madarak csivitelésén jutott el a Föld minden zegzugába. Jöttek is csodájára azok, akik később rózsakertészek lettek… Meg a kérők: se szeri, se száma nem volt a csodaszép tündér kérőinek, mégpedig mindenféle rendű és rangú akadt köztük! Királyok, királyfik, hercegek, grófok, bárók, nemesek, közemberek, még szegénylegények is jöttek reménykedve…

Szívét az égben feledte

Ám a Rózsatündér a szívét az égben feledte az Angyalnál, aki a hetedik mennyben élt. Őt szokta szelencéje tükrében kémlelni, s az Angyal csodaszépen nézett reá vissza mindenkor. Minden hiába volt azonban, mert bár a Rózsatündér a Földre érkezett a varázslatok csillámló szálain, az Angyal nem szállhatott alá a mennyek hetedik világából.

Sóhajtozott a Rózsatündér, törte a fejét, mitévő is legyen, hogy szívszerelmét, az Angyalt maga mellett tudhassa.

A szobor csak szobor maradt

S egy szép napon, amikor holdtölte közelgett, pompás ötlete támadt: fölnyitotta a míves, csodás szelencét, a tükörrel a telihold fényét belevarázsolta a rózsakörök övezte körben álló talapzatba. A telihold fénye a Rózsák Királynője, a Napcsókolta Rózsa és a háromféle tearózsa minden bűverejét – mert a rózsáknak van bűverejük! – összefogta és a talapzaton kiemelkedett az Angyal. De sajnos szoborként, nem élt szegény… A Rózsatündér sírt-rítt, mert életben akarta látni kedvesét, nem szoborként csodálni kertje mélyén… De a szobor csak szobor maradt.

A kérők serege

Gondolt egyet a Rózsatündér, s a kihirdette, ha már úgyis oly sok kérő sereglett hozzá: aki a kérők közül – bármilyen rendű vagy rangú legyen is – képes lesz életre kelteni az Angyalt, annak lesz a felesége. A kérők mindent meg is próbáltak. Ki világgá indult, ki a sárkányokat faggatta, akik a kaput őrizték, ki a szobrot nézegette, hátha rájön az életre keltés titkára, de senkinek nem sikerült a dolog. Aztán egy szép napon egy szegénylegény vetődött el a Rózsatündér kertjéhez. A szegénylegény oly szegény volt, hogy a templom egerét is irigyelhette volna, ha irigy lett volna a szíve, de ő önzetlen volt. És oly messziről érkezett el a rózsakerthez, hogy bizony oda még a híre se érhetett el: a világ végének a pereméről indult neki a nagyvilágnak, hátha valami szerencséje akad. Nem is sejtette, hova érkezett, csak a csábító erejű rózsaillat vezérelte. Sejtelme sem volt, kié lehet, sem nem sejtette, hogy a Rózsatündér kérőserege az a sokadalom, amit lát. Pedig voltak ott hat lóval vont, bársonnyal vont ablakú hintókon érkező, sujtásos, gazdag ruhákban pompázó hercegek, koronás királyok, királyfik és mindenféle nemesek továbbra is, meg magafajta szegénylegények is. Ő viszont úgy gondolta, ráér, s lyukas tarisznyájából hamuba sült pogácsát vett elő, s falatozgatott.

„Mit kívánhatnék?”

Ahogy így várta, hogy az illatok közelébe érhessen, rácsodálkozott a Rózsatündér, mert meglátta ezüstszelencéje tükrében. Magához hívatta:

– Mi járatban vagy itt, te szegénylegény?

– Az illatok vezéreltek idáig, szépséges tündér! – válaszolta az.

– És mit kívánsz ezen felül?

– Mit kívánhatnék? – csodálkozott a szegénylegény – Szeretném megcsodálni az illat forrását, s beszívni a zamatot, amely belőlük árad. Azután tovább folytatom utam…

– Tudod, ki vagyok?

– Azt tudom, hogy szépséges vagy, s bizonyára valamiféle tündér…

– Én a Rózsatündér vagyok, s akiket kint láttál, azért sereglettek ide, hogy megkérjék a kezem. De én csak annak adom, aki a kertem közepén álló talapzaton az Angyalt életre tudja kelteni!

Fejest ugrott a szelence tükrébe

A szegénylegénynek még a szava is elállt. Ám akkor a Rózsatündér ezüstszelencéje magától fölpattant, s a tükrében világított az út az Éj Királynőjéhez: csillagösvény vezetett el hozzá, s tőle kérhette a Rózsák Királynője bűverejét. Majd onnan juthatott a vándor a Naphoz, hogy a napcsókolta rózsa bűverejét elkérje tőle. Onnan pedig a Napkirályfi szekerére kellett felülnie annak, aki a tearózsák varázsát akarta elkérni… S a Napszekér elragadta a Napkirályfihoz… Majd a Holdba röpítette a rózsafátyol, mely a három hatalmas lény bűverejéből szövődött fátyollá, s a holdsugárösvényen juthatott a Földre, hogy elhozza a fátylat, amit a Hold ezüst bűvölete járt át ezüstös árnyalattal, s ezt kellett az Angyalra teríteni holdtölte éjfélkor, úgy, hogy a rózsákkal is behintse… A szegénylegény ámult, ám nem volt ostoba: tüstént megértette, hogy megtalálta a szerencséjét, no meg a Rózsatündér igencsak tetszett neki. Szerette volna feleségül, ugyanakkor nem is szerette volna, mert megértette, hogy a Rózsatündér az Angyalt szereti. De jó szíve rávette, hogy segítsen rajta, s ezért fejest ugrott a szelence tükrébe.

Csalárd tükör

A tükör csalárd volt, hiszen tündértükör lévén, nem is lehetett más: ezért a szegénylegény nem az Éj Királynője felé vehette útját, hanem az eredeti Angyalhoz jutott, aki úgy magasodott fölé, hogy az égig is fölért. Az Angyal kiterjesztette szárnyát fölötte, s a szegénylegény annak földi képviselőjévé változott. Így már könnyedén járta meg a csillagösvényt az Éj Királynőjéhez! Az a Rózsák Királynője varázsát fátyollá szőve adta át neki, majd elindította a Napkirály felé. A Napkirály az aranyszín bűverőt szőtte hozzá a fátyolhoz, s azzal a szegénylegény a fölhágott a Napszekér bakjára. A gyeplőt alig érintette még, a lovak máris tovaragadták a Napkirályfihoz, aki a tearózsák illatvarázsát szőtte a fátyolhoz. Akkor a rózsafátyol elragadta a Holdba. A Hold színezüsttel ezüstözte a rózsafátylat, mert az teszi termékennyé és élettel telivé a Napkirály és a Napkirályfi erejét, s az Éj Királynőjének csillaghatalmát.

Holdsugárösvényen leereszkedett

A holdsugárösvényen azután a szegénylegény leereszkedett, s a Rózsatündér kertjének összes rózsájából a fátyolhoz vonzott egy-egy szirmot, majd azt a holdtölte éjfelekor ráborította az Angyal szobrára. S akkor a szobor megrázkódott, lelépett az emelvényről, s eggyé vált a szegénylegénnyel. Azóta a szegénylegény és az Angyal, a Rózsatündér szívszerelmese egyetlen lény, s az idők végeztéig így is marad. Vagy még annál is tovább. A Rózsatündér pedig boldogan nyújtotta kezét az Angyalnak, s egybekeltek. A Rózsatündér kertje pedig varázsos pompájával, s még varázsosabb illatával kápráztatta el a világot, mindaddig, míg a Földön élt a boldog pár.

Rózsafátyol Vadrózsa királylánynak és az őzikének

– Ó, Nagyanyóka, akkor kérjük meg a Rózsatündért, hogy terítse rá a földön minden csipkebokorra a rózsafátylat! Akkor Vadrózsa királylány is egybekelhet őzikévé változott szerelmesével!

– Nem lehet, kisunokám – csóválta Nagyanyó a fejét. – A Rózsatündér nem oldhatja föl a csipkerózsát és az őzikét. Azt csak a Hajnalcsillag vagy a Holdtündér, netán a Napkirály teheti meg.

– De a Napkirályé a Napcsókolta Fehér Rózsa! Akkor szólj neki! Te biztos tudsz!

– Nem, Csillagfürt, neki én sem szólhatok, sem senki. A Rózsatündér és az Angyal pedig már rég visszaköltözött innen a hetedik mennyországba. De ne búsulj – mondta unokája elszontyolodott arcát látva -, biztosan ki fognak kerülni egyszer csak a büntetés alól, hisz minden büntetésnek vége szakad egyszer… Majd legközelebb kitalálunk valamit!

Csillagfürt ezzel meg is vigasztalódott, Nagyanyó pedig nekilátott az ebédfőzésnek.

 

2022. 06. 07., J. W. Cassandra

  • Save

You might like

J. W. Cassandra

About the Author: J. W. Cassandra

I’m a teacher and a registered author either, at Artisjus as a writer and a poet in Hungary. I love forests, butterflies, flowers.

Leave a Reply

0 Shares 406 views
Share via
Copy link
Powered by Social Snap