J. W. Cassandra:
Füves Anyóka történetei
A vérehulló fecskefű
- rész
Hajnalok hajnalán
A történet, amit elmesélek, annyira régi időkbe vezeti vissza az olvasót, amely a kultúrák hajnalán, vagy még a hajnalok hajnalán, vékony erecskében folydogált-csordogált, s az is önmagában csoda, hogy az emlékezet még mindig őrzi míves szelencéje kincsei között.
Ez az apró kövecske a szívtájékon szokott aranykeretbe foglalva díszleni a régi korokban, s kívül-belül melengette azt; dobogását, ha kellett, táltos ló patazajához igazította; ha kellett, lecsillapította rakoncátlan száguldását: simogatott, melengetett, mint a selyem vagy a bársony.
Füves Anyóka
Nos, e réges-régi, hajdanvolt múltban élt egyszer egy kislány, akit a nagyanyja nevelt, mivel a gyermek szülei korán elhaltak. Nagyanyó ereje teljében már ugyan nem volt, viszont bölcs tekintete azonnal meglátott mindent, s eltipegve-topogva addig ment, addig talált ki valamilyen furfangot, míg a dolgokat, amik elromlottak, helyre nem igazította valahogy. Kis kertjében zöldségeket nevelgetett, a kert szegélyén gyomnövényeket hagyott szigorúan kis helyre szorítva, a baromfiudvarban uralkodó hangzavar pedig arról árulkodott, hogy tyúkok, pulykák, libák, kacsák adóznak húsukkal, tojásaikkal, sőt, tollukkal is, a nevezetes pihékkel vánkosnak, s nem szűkölködnek a háziak.
Nagyanyó a ház körüli teendők és unokája rendezése mellett messzi földön ismert volt arról, hogy gyógyfüveket gyűjt, vagdal, szárít, kenőcsöt, írt készít, s ha szükséges, segít azon, aki hozzá fordul. S nemcsak az embereken, hanem az állatokon is, de még a növényeken is, ha úgy hozza a sors.
Valóban, ahányszor kézbe vett egy-egy virágot, borsót, paradicsomtövet, ahányszor fát ültetett, ágat metszett, mindig óvatosan nyúlt a növényhez. A konyhakertet csalánlével öntözgette, a répa mellé fokhagymát dugdosott, s kertje viruló hálája volt a jutalom, no meg a termés.
Az állatok fájdalmait csillapította, sebeket kezelt, ficamokat rakott helyre, törött csontot sínbe, s a hálás kutyák, macskák, ház körüli, de még vadállatok is kísérték, amerre ment. Így volt ez az emberekkel is: minthogy a Teremtő tökéletlennek alkotta meg őket is, időről időre betegségek, balesetek keserítették életüket. Ilyenkor Nagyanyó volt az, aki elsőként eszükbe jutott, s aki mindannyiszor el is ment segíteni, ahányszor csak elhívták valahova. Természetesen ő sem tudott mindenkin segíteni, hisz a reménytelen reménykedők végső menedéke volt ő, s mint tudjuk, halál ellen nincs orvosság, ám így is sok bajba jutott szegényen, betegen segített. El is nevezték Füves Anyókának.
Fűben-fában szellem lakik
Ha épp nem akadt más dolga, rendszerint a közeli erdőt, az erdei tisztásokat, a mezőt járta gyógyfüveit gyűjtögetve. Voltak, amelyeket hajnali harmatban, másokat déli verőfényben, megint más fajtákat teliholdkor, az éj felén, némelyeket télen, a hó alól szedett. Ám bármikor ment is, nappali útjaira magával vitte unokáját is, hogy idejekorán megtanulja ő is, melyik gyógynövény hol terem meg, milyen a gyökere, a szára, a levele, a virága, a termése, s melyiknek melyik részét mire lehet hasznosítani.
Akkor is maga mellett tartotta, amikor szétválogatta őket otthon, apróra vágta, összezúzta, vagy összekötözte megszárítani, amikor tinktúrát készített, gyógyírt, teának valót, teakeverékeket különböző bajokra, s mindezek mellé mindig mesélt is a növényekről.
– Jól jegyezd meg, kisunokám, hogy fűnek-fának lelke van, mindegyik érző lény, fűben-fában szellem lakik, még a patak csordogáló vizében is, a harmatban, a telihold ezüstsugarában, a napfényben, de még a felhőkben, a viharokban is. Ha telihold van, az Ezüsttündér nézegeti magát ezüsttükrében, ha a nap süt, az Aranykirály hág egyre följebb útján, szekerét tüzes lovak húzzák. A harmat az ég angyalainak könnye, akik részvéttel vannak a szenvedők iránt, s ezért hull ide a könnyük. A folyó a legcsodásabb hírvivő, bármit megkérdezhetsz tőle, a csordogálás, a vad zúgás hírül adja, amit tudni lehet. Emellett meg is tisztít mindent, de megharagítani nem szabad a szellemét, mert akkor árvizet zúdít haragjában ránk, vagy elönti a kerteket, kisodorja a növényeket!
„A fák kezdetben szabadon sétáltak…”
A felhőket is meg lehet kérdezni, de tisztelettel, mert özönvizet zúdíthat le haragjuk. A viharok haragvó lényeket hoznak, akiket a viharfőn ülő sárkány vezérel oda, ahol büntetés szükséges a Földön. Egyik büntetésük a szélvihar, a másik az esőzés, ám a legfélelmetesebb a villámlás. Sose állj meg sehol, ha villámlik, inkább feküdj el a sárban, akkor kikerül a csapása! – figyelmeztette unokáját, s a kislány mindezeket jól megjegyezte, ahogy a növényeket is.
– A fák a legkülönösebbek talán – szövögette történetét Nagyanyó tovább -, a fák kezdetben szabadon sétáltak, amerre kedvük tartotta, ágaikon nem fészkek, gyümölcsök ringtak, hanem használhatták majdnem olyan jól, mint mi a mi karjainkat, ám egy ízben vad vihar kerekedett, s a viharfő sárkánya lesújtott rájuk, varázserejével a földbe kötötte őket, ott gyökeret eresztettek, karjaik ágak szövevényévé váltak, s azóta nem tudnak máshová elmenni onnan, ahol kinőttek a földből…
A vérehulló fecskefű
Mindeközben sebesen járt Nagyanyó keze is, s most egy fényes sárga szirmú, fénylő zöld, csipkés-hullámos szélű levélbokrocskákkal tarkított virágot vett kézbe.
– Néz csak – fordult a kislányhoz -, bárhol megsebzed ezt a növényt, sárgás, vöröses-sárgás sűrű levet ereszt. Ez jó a szemölcsökre, a szem-és bőrbajokra. Csak rá kell kenni, s befesti a beteg részt, majd meggyógyítja. Borba csöppenként adagolva szívbajra jó, de csak naponta három csöppet szabad meginni. Emellett az ereket is erősíti, a vizet lehajtja. A teája is jó erre, emellett hurutot is old, igen sokfajta görcsöt mulaszt el, a száguldó vért lecsillapítja, a gyomor, a máj, az epe barátja, aranyér ellen friss leve kiváló: csak oda kell kenni és rendbe hozza. Viszont van benne olyan gyógyerő is, ami álomhozó, mint a mák, s van, aki hozzászokik, s ha nem issza meg a teáját, attól lesz beteg. Ha megissza, meggyógyul. Ez mutatja, hogy hozzászokott, s az nem jó, mivel a teste egyszer csak elpusztul emiatt. Ezért igen óvatosan szabad csak használni, s nem állandóan! – nézett unokájára összehúzott szemöldökkel, ami azt jelezte, hogy ez igen fontos.
Mágikus kötés
– Az is igaz, hogy a növény szelleme a fecskemadárhoz kötődik. Ez mágikus kötődés, a neve is mutatja: vérehulló fecskefű. Amikor a fecskék tavasszal megérkeznek, ez a virág akkor kezd nyílni, szép sárga, fényes, mint a nap, s négy fényes szirma a négy égtáj gyógyerejét gyűjti magába: amelyik északnak áll, az az északi gyógyerőt; amelyik délnek fordul, az a délit; amelyik keletnek, az a hajnal erejét, s a nyugatnak forduló szirom az alkonyati gyógyerőt gyűjti magába. Ezek mindegyike más-más, s együtt a világ minden gyógyírját adják ki, csak föl kell ismerni.
„Ezer bajra jó fű”
Nevezik még „ezer bajra jó fű”-nek is, bár ezt a nevét egyre kevesebben ismerik, mivel már más fűfélére ragasztották az emberek, majd azt is megmutatom. Valójában kezdettől fogva ez volt e tájékon mindig is az ezerjófű, s ezerféle vonása van a szellemének is. Többek között igen vérmes, mint a neve is mutatja, a vérehulló. Ha valaki bízik benne, jót vár tőle, azzal ő jót tesz: elmulasztja a görcseit, a fájdalmait, megkönnyíti a hátát, a légzését, javítja a látását, fényessé teszi a tekintetét, huncuttá a szemét; elmulasztja a szemölcseit. Ezen felül vért frissít, eret gyógyít, vizet hajt le, köptet, megkönnyíti a szívet, elmulasztja a fülzúgást, megszépíti a csúnya ereket, a bőrt bársonyossá teszi, tisztítja a beleket, aranyeret mulaszt el, még a holtat is föltámasztja a régiek szerint. Hát, ez igen régen lehetett így, kisunokám, mert akkor most is élnének a szüleid! – szipogott kicsit Nagyanyó és törölgette a szemét, de a kislány már megszokta ezt. Ráadásul anyja-apja emléke is elfakult már emlékezetében, így megvárta, hogy Nagyanyó folytassa. S így is történt: – Az azonban bizonyos, hogy a haldoklót is föl tudja még támasztani, ha a holtat már nem is. Aki bízik benne, azt mindezeken fölül még jutalmazza is: széppé teszi – megfiatalítja, hajából a korpát eltünteti, bőre üde, ránctalan lesz…
– Akkor azért vagy te ilyen szép, Nagyanyó! Már tudom is! – lelkendezett a kislány boldogan.
– Ugyan, dehogyis vagyok én szép – legyintett ő. – Majd ha megnősz, meg fogod látni…
– De szép vagy, igenis, mert jó is vagy mindig mindenkivel, és én látom! A szemed is huncut… – vagy fényes – vagy… – és itt a kislány elakadt, Nagyanyó pedig legyintgetve hahotázott, könnyeit törölgetve a nevetéstől; majd elgurult.
A vérehulló fecskefű szelleme
– No, kislányom, hát a vérehulló fecskefű szelleme tehát igen vérmes, s ezt az is mutatja, hogy ha valaki nem hisz benne, akkor megsértődik, s többé nem segít. Aki félig hisz benne, annak félig segít. Igen rossz dolga lesz azután annak, aki miatt megsértődött, mert elmondhatatlanul nehéz kiengesztelni azután. Tudok is olyanról, aki nem hitt benne, amire is a fecskefűben lakozó szellem megsértődött, s nem javította többé annak az embernek a bajait.
A beteg és a sértődött fecskefű-szellem
A baj ott volt, hogy az az ember igen-igen beteg volt, dagadtak a lábai, víz nehezítette, majd megfojtotta, s bár a víz ellen több gyógynövény is hasznos – itt van mindjárt a csalán, a cickafark, a zellerzöld, hogy most ne is soroljam a többit -, semmi sem használt neki. Aludni sem bírt éktelen fájdalmaitól, szaggatott a háta, a keze, rakoncátlanul ugrált a szíve, egyszóval sok baja volt. Az erei majd széjjelhasadtak, s hiába kente a fecskefűlét a fájó részekre, hiába keverte a csöppeket borba, hiába itt a teáját, kente gyógyírját: a fecskefű szelleme fügét mutatott neki, sértődötten hátat fordított, fülét betapasztotta az ember könyörgései, esdeklő ígéretei elől, s száját vékony vonallá préselve csak hallgatott. A fecskefű pedig egyre jobban kiszáradt. A beteg hiába is gondozta. Az ember pedig kínlódott, könyörgött, esdekelt, rimánkodott, ígért fűt-fát. Addig szenvedett így, míg végül már csak elhaló suttogás reszelős hangjai törtek elő elgyötört torkából. Akkor fölhagyott a rimánkodással, s ahogy gyötrődött, egyszer csak eszébe jutott, hogy a fecske mágikus kapcsolatban áll e virággal. Kivonszolta magát a háza elé, s leste az ereszt, jön-e már végre a fecske.
Folytatása következik.
2013. 02. 28., J. W. Cassandra
