J. W. Cassandra: Füves Anyóka történetei, A vérehulló fecskefű, 2. rész

7 Likes Comment
  • Save

J. W. Cassandra:
Füves Anyóka történetei

A vérehulló fecskefű

2. rész

A Földanya megtisztul

Ám épp akkoriban történt volt, hogy a Földanya megelégelte az emberek pusztító tevékenységét, s úgy döntött, megszabadul tőlük, megtisztul. Ezért vetett egyet magán, s a hőforrások, amelyek a mélyén rejteznek, a tűz, amely hevíti belsejét, s az erő, amely termővé, anyánkká teszi őt, először is átvándorolt addigi helyéből másfelé, s ott maradt, mert így a rakoncátlan, gonosszá vált gyermek, az ember többé nem tudott mostoha ölén megmaradni, s elvándorolt, vagy eltűnt a színéről is. Földanyánk pedig végrehajtotta tisztító munkáját, s megújult, hogy hozzá hű, őt ismerő és szerető újabb gyermekeinek bőségnyújtó dajkája lehessen ismét. Időről időre így történik ez a Földön: ha az ember elfeledkezik a Földanyáról, becsmérli, pusztítja, a Földanya egyszer csak megelégeli, s elpusztítja önnön elfajzott gyermekét, az embert, s ha kell, az állatot és a növényt is, a sziklát és a folyót, a tengert is – majd megpihen, s újakat alkot, tűz- és tápláló erejét ismét az ő szolgálatukba állítva. Ilyen megújulásának bizonysága az, amikor a felhőkből özönvíz árad, a Napkirály fölperzseli, pusztává égeti ki a talajt, az Ezüsttündér túl közel vagy túl távol táncol Földanyánktól, s az addigi ismert növények elpusztulnak, mások jelennek meg, az állatok elvándorolnak, a madarak másfelé röpülnek, fészkeiket elhagyják, egyszóval ami addig megélt a tájon, az többé nem találja ott helyét, s Télapó sem csemegékkel, rénszarvas húzta csilingelő szánon érkezik, hogy a jó gyermekeket megajándékozza, hanem vad hóförgetegekbe burkolózik, vaskos hótakaróval lepi el a tájat. Zúzmara, fagy, jégcsapok, dermesztő hideg szelek jelzik jöttét, s ha szakállát megrázza, vaskos pelyhekben hull-hull a hó… alatta pedig fűszál sem terem.

„Mély csönd, árva csönd”

Nos, ilyen korszakban élt az az ember, aki nagybeteg volt, s akire a vérehulló fecskefű szelleme megorrolt. Amikor a tavasz várva várt jelei mutatkoztak, elolvadt a hó, fűszálak zsendültek, barka virágzott, szellővé szelídültek a bősz szelek, cirógatott Napkirály az égből, a fecskék akkor sem érkeztek meg, szárnyukkal nem súrolták finoman, kecses ívvel a folyó csillogó, csobogó felszínét, nem csivitelték körül korábbi fészkeiket, az ereszt, a házat; nem billentették szárnyukat lelkes csiviteléssel, ahogy szokták: „Megjöttünk! Itt vagyunk! Köszöntünk! Itt a tavasz, megjöttünk!” Mély csönd, árva csönd telepedett a tájékra. Néhány gólya később fölkelepelt, megtelepedett egy-egy kéményen, de a fecskéknek hírük-hamvuk sem volt továbbra sem.

Fecskecsalogató

A mi betegünk sóhajtozott, s eszébe jutott a fecskecsalogató, amit még apró gyermekként hallott:

„Fecske, fecske, csivitelő,

Itt a tavasz, gyere elő!

Röpülj fészkedhez, várunk,

Fecskefűre rátalálunk –

Tőled egészséges házunk!”

Mondta reggel, mondta délben, mondta este, dallamot is költött neki, dúdolgatta, könyörögte, beteg lábát vonszolva némi fecskefüvet szórt széjjel az üres fészek alatt, gyertyát gyújtott, köröket rótt, ám a fecskék nem mutatkoztak, mivel más tájakra költöztek, ahová Földanya éltető ereje vonzotta őket, s immáron ott rakták fészkeiket szalmaszálból, sárból, fűszálakból, s más emberek örültek jöttüknek, lesték fiókáikat, tétova röptüket… Egyébként a fecskék a füvük szelleméhez hasonlatosak: ha valaki szereti őket, ők is viszontszeretik, ám aki leveri fészküket, annak házatáját attól fogva örökre elkerülik, mert gonosznak látják, amint abban igazuk is van. S akkor többé oda az eresz alá, a házba, a tájékára sem költözik az öröm és az egészség, a boldogság!

„Itt vagyok! Megjöttem!”

Nos, a beteg kántálta a fecskecsalogatót, s vakon hitt abban, hogy ha csak egyetlen fecske is megérkezik, akkor a fecskefű szelleme megengesztelődik, s hajlandó lesz ismét segíteni rajta. Már csak feküdni tudott és suttogni, amikor is egyszer hirtelen fölszikrázott a nap, s a fülét csivitelés ütötte meg. – „Itt vagyok! Itt vagyok! Megjöttem!” – hangzott, s egyetlen madár billegette üdvözletre szárnyát, majd tétova köröket írt le. – „Hol vagyok? Eltévedtem?” – csivitelte riadtan. – „Úgy látszik, rossz irányba tartottam…”

– Nem, nem, ó, csodálatos kis fecskemadaram – szólalt meg rekedten, ám boldogan a beteg fekvőhelyén. Föl is támaszkodott szertelen örömében, s így kérlelte a madarat:

– Fecském, kicsi kismadárkám, segíts rajtam, én hívtalak ide!

– Mit tehetek érted, ó, ember?

– Lépj kapcsolatba valahogy mágikus kapcsolatod segítségével a füved, a fecskefű szellemével, és kérd meg: segítsen rajtam! Soha többé nem fordulok el tőle, bízni fogok benne és terjeszteni… Különben meghalok…- sóhajtott, s párnáira hanyatlott erőtlenül.

„A Fecskefű Szellem velem hal…”

A fecske körülszálldosta, majd elröppent a fecskefű szelleméhez. Elcsivitelte neki a hallottakat, majd megkérte: – Tudod, Fecskefű Szellem, hogy mivel mágikus kapcsolódásunk köt, ha én kérlek, segítened kell rajta. Annál is inkább, mivel ha nem úgy lesz, az ember mágikus ereje ideköt engem, s nem tudok a Földanya jólétet biztosító ereje mentén lakhelyemre kerülni, akkor pedig magam is meghalok, s aki Fecskefű Szellem, az is velem hal, ha ő maga okozza pusztulásomat…

A szellem egy ideig gondolkodott azután fölülkerekedett benne a segíteni vágyás, ám a sértődés nyomait még érezni lehetett szaván:

– Mondd meg az embernek: megkönyörülök rajta, de ezt csakis neked köszönheti! Ezentúl újra segítek a baján, de azt kívánom, hogy kertjében is nevelgesse füvemet, ládába ültetve télen is…

„Jó reményt táplálj!”

A fecske körülröppente háromszor kelet felől nyugat felé, majd háromszor észak felől dél felé a Fecskefű Szellemet, mert ezzel biztosította a gyógyerő áramlásának megfelelő irányát, majd visszatért a beteg emberhez. A vérehulló fecskefű pedig a fecskeszárny suhogása hallatán megéledt.

– Jó reményt táplálj, ó, ember: a Fecskefű Szellem megkönyörült rajtad – s ezt csivitelve, egy fecskefüvet ejtett virágostul-levelestül az ölébe. Az ember egy csöppet lenyelt a kibuggyant vércseppből, azaz a virág nedvéből, s máris könnyebben lélegzett.

A fecske csak azt várta meg, hogy az ember köszönetet mondjon, azzal körülröppente, búcsúként megbillentette szárnyát, s elröpült arra, amerre társai várták. Az ember pedig meggyógyult, kertjébe, ládájába ültette a vérehulló fecskefüvet, s úgy gondozta. Fecskefű Szellem pedig betartotta szavát: valóban nem őrzött haragot, s azután is mindig segített.

Azon pedig ne csodálkozz, hogy az ember és a fecske, sőt, az ember és a szellem is szót értett egymással: mindez az emberek életének olyan réges-régi korában történt, amiről még feljegyzések sem születtek, s az is csoda, hogy az emlékezet történet formájában még őrzi – fejezte be a vérehulló fecskefű történetét Nagyanyó, s elpakoltak a „füves konyhában”, ahol a gyógyfüveket dolgozta föl.

Hogyan lett a mágikus kötés?

Ám a kislány, Csillagfürt még nem fejezte be a munkát: – Azt is tudod, Nagyanyó, hogyan lett mágikus kapocs a fecske és a vérehulló fecskefű között? – kérdezte.

– Ej, no, hát az igen egyszerű: ahogy a neve is mutatja, a vérehulló fecskefű fölfogta egy fecske vércseppjeit, aki mágikus sebet kapott a Mágikus Harcok idején, s cakkos levelein megültek, majd apró dudorokká lettek, amelyek az alélt kisfecskét körülvették, s a Fecskefű Szellem, aki akkor egyszerűen a Fű Szelleme volt, visszaárasztotta ezekből a levelekre nőtt kis dudorokból a haldokló madárka életerejét. Ettől az megéledt, s szárnyra kapott. Igen ám, csakhogy a mágikus csapás kettévágta a farktollait, s az villás lett! Ahol pedig a Fű Szelleme visszaárasztotta a fecskébe az életerejét, ott a torkánál egy kis folt keletkezett. Vannak azóta olyan kis fecskék, akiknél ez a folt vörösen, másoknál fehéren világít. Azóta visel minden fecske ilyen foltot a torkánál, ami a mágikus kapocs helyét mutatja, s míg ezek a kedves madárkák élnek, a farkuk is villás marad a mágikus csapás miatt. Mert tudod, a mágikus hegek maradványait nem mindig lehet eltüntetni.

– De a vérehulló fecskefű levelén nincs is dudor!

– Persze, mert miután a Fű Szelleme, aki attól kezdve a Fecskefű Szellem lett, segített a madárkán, a dudorkák eltűntek a levelekről és helyettük a fecske napsütéses kedvét tükrözi a vérehulló fecskefű virága, amit ragyogó sárga színe is mutat. A mágikus csere nyomán a fecske visszanyerte életerejét, a fecskefű pedig gyógyerejűvé változott: a rápermeteződött ártatlan vérből nyerte azt. Mert tudod, a madárka ártatlan volt – az is lehet, hogy a mágikus csapás csak úgy véletlen sújtotta le, mint az embereket a villám, ha elővigyázatlanok. Nos, lehet, hogy épp a csapásba cikázott röptével és így történt, ezt nem mesélték sosem azok, akik a vérehulló fecskefű és a fecske történetét szájról szájra adták. És mivel a kismadár ártatlan volt, a Fecskefű Szellem segíthetett rajta. Máskülönben semmiféle szellem nem tudta volna semmivel életre kelteni újra, még akkor sem, ha az összes életerőt beleönti. S így van az, hogy bár a Vérehulló Fecskefű Szelleme sértődékeny, tudja, hogy segítő, gyógyító erejét e valaha történt mágikus kapocsnak köszönheti. Enélkül közönséges fű volna csupán, s a fecskék nem köszöntenék, mielőtt útra kelnek délre, sem amikor ismét megérkeznek. No, hát ezért van a mágikus kapocs közöttük, kisunokám!

Napkirály látogatása Ezüsttündérnél

A kislány eközben boldogan cirógatta a sárga virágszirmokat, amelyek Napkirály palástját juttatták eszébe, az arannyal gazdagon hímzett, ékkővel, gyémánttal kivert palástot, amelyben Ezüsttündérhez indult látogatóba, de túl ragyogó volt, s Ezüsttündér tükre meghasadt bánatában látványától. Akkor lépett közbe az Esthajnal, aki követként küldte csillagát, s azóta is közvetíti Ezüsttündér óhajait s Napkirály kívánságait közöttük. Az ő csillagát úgy hívják: Esthajnalcsillag, ő kel elsőként az égen a csillagok közül, s ő nyugszik legkésőbb. Kaszáscsillagnak is mondják, de azt már az arató emberektől lehet hallani, akiknek még világít estelig a csillag. Persze ez ugyancsak ő.

„Fűben-fában szellem és meséi”

Csillagfürt, a kislány még csak nem is sejtette, mily végtelenül szerencsés, hogy így nőhet föl Nagyanyó védőszárnyai alatt, s hogy a Földanya, a természet úgy veszi körül egész életében, mint a bölcső a kisdedet.

Alig várta, mit mesél majd Nagyanyó a Göncölről, az Esthajnalcsillag más meséiből, s továbbiakból, hiszen kifogyhatatlanul ontotta történeteit, ahogy a növényeket rendezgette. Mindenből egy-egy mese, történet kerekedett elő, amit csak látott, amihez csak nyúlt. Valahogy úgy, ahogy azt mondjuk: „fűben-fában orvosság”, Nagyanyónál ez így hangzott: „fűben-fában szellem és meséi”.

A fecskefű történetét több is követte, meg is előzte, egyfajta végtelen folyammá duzzadva, amely maga az élet. Aki szeretné, annak majd még egy-kettőt elmesélek.

 

  1. W. Cassandra, 2013. 02. 28.
  • Save

You might like

J. W. Cassandra

About the Author: J. W. Cassandra

I’m a teacher and a registered author either, at Artisjus as a writer and a poet in Hungary. I love forests, butterflies, flowers.

Leave a Reply

0 Shares 81 views
Share via
Copy link
Powered by Social Snap